Békesség a szívben

 Rózsabimbóm

A lelkem mélyén hetek óta titkon 

Egy rózsabimbó feslik, bomlik egyre. 

Sötét szirmú, rejtelmes rózsabimbóm 

Szívem vérébe mártom minden este.

Majd ha kinyílik vérvörös virága 

egy bús, csillagtalan, vak éjjelen

Olyant nem hord a büszke rózsa ága, 

Amilyen ez az én rózsám leszen.

Akkor majd elveszni látod a világot 

S örökre elszáll tőled az öröm,

Hogyha neveddel e sötét virágot 

egyszer átfúrt szívem fölé tűzöm.

TE MEG  ÉN

Hol valamikor találkoztunk 

egy régi szép nyár heve hűlt le, 

lábunk alatt elvirult fáknak 

lehullott lombja volt terülve.

Fejünk felett bús fellegektől 

volt terhes az ég szürke képe, 

eső szakadt, a szél üvöltött 

úgy kerültünk egymás elébe.

Soká jártunk a bús avarban 

kábán keresve, nem találva 

egy soha sem sejtett, nem tudott mit, 

hűlő hevünket arra szánva.

Soká tépett a szél dühében, 

hosszú sötétben botladoztunk

S hogy lassan egymásra találtunk, 

egymásnak száz bánatot hoztunk.

És mégis, mégis összefogtunk

Nem érti senki: bámul, megvet

mi tudjuk, ahol találkoztunk, 

ott adta sorsunk a legszebbet.

Miért lett a bú hozzám ily járatos?

Tudom már: nem virágos kert az élet 

s lábam sosem selyem füvet tapos, 

csak tüske-fedte puszta messzeséget.

Gyerek maradtam, megvert csúf gyerek

a sors vezetget elveimnek útján

jönnek napok, emlékbús estelek 

halk üdvözléssel máris messze futván.

És annyi gyászos játék hívogat 

fulladva űzök lepkeálmokat

és tüske vár, hogy rőt sebet szakasszon.

S bűn nélkül is büntetve jön a szerelem

utamba áll és lesve minden este 

aranyhajat hurkol sorvadt szívemre.

Már nem nehéz

Már nem nehezül rajtam teher

kín is elkerül, már csak integet 

mi nyomasztotta fájó szívemet

senki szigetére rég eltereltem.

Vad kedvvel űztem végtelenbe

tébolyt kergettem megtépve

s a görnyedt mámor percében

tudatlanul zavart lett lelkem.

Kacag elkárhozott szenvedélyem,

mert enyém minden kéj üdvössége

gyötrő szerelmem titka csendben

régóta magányban fészkel lelkemben .

Mert dicsőségben édes a szerelem

kábán kerget ,vad lángba eléget,

az éjnek hűs ölében nincs helye

meleg szívemben,a gyönyör fészke..

Csak a tiéd vagyok

Selymes szellő vagyok füledbe súgok,
mint arany napsugár csillogok arcodon
érzem én, látom, hogy elzártad lángod
és már nem lobog , és feszíti alkatod.

Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok
simogatom arcod, pattannak titkok
hogy elzártad tüzed,látom én jól látom
sok ránc takarja már magas homlokod.

Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol
add vissza nekem megszokott mosolyod
majd dönteni fogok, de reád gondolok
ösztönök korbácsa kerget olyankor.

De ha így van, akkor a paráznaságról
szerelmünk nem mondhat le semmi áron,
cinkos fellegek közt romantikát várok
veled érzek szerelmet a Világon.

Téged kívántalak meg, hozzád szaladok
és érzem hogy győzelmem beléd hatolt,
de a szép magány egyre magamra hagyott
nem borogatja lázam okos tudásom.