Békesség a szívben

Én és a szívem

November füttyös, őszi éjjel, 

sose mertem

nyitott szemmel

szembenézni a szívemmel.

Ketten, szívem, meg én,

a kóbor számíze óbor, 

és így egymással

tartozunk az elszámolással!

Piros szív véres, ólmos, tépett,

ki rálépett

hős lett tőlem,

aztán gyáván elbújt előlem. 

Piros szív , szívem, ugye, látod, 

nincs egy barátod 

s aki szeret 

szív nélkül

most rád visszanevet.

Ketten, szívem, mi mindent adtunk, 

hát így maradtunk, 

e seb éget 

te adtál engem,

és én meg téged.

Ketten, szívem, két árvák lettünk, 

nagyon szerettünk 

nem lehetett se többet már, 

se kevesebbet!

Unalmas játék, egyszer mégis 

kérdi az ég is

minek kellett

a szívvel járni, s nem a szív mellett? 

Pihegő, lágy álomból ébredek föl, 

körülölelnek rózsás mámorok.

Száz víg kobold kacag ki a szememből 

S míg öltözködöm, halkan dúdolok.

Remegő, bodros viola virággal

A hajam telis-teli tűzdelem

Édes nyilat üt szívemen által

Valami üdvösséges sejtelem.

Igen-igen hiába nem múlt el 

A ma! Ma valaminek jönnie kell!

Én érzem, tudom, várom szív-repesve.

És mélyéből az alkonyi homálynak 

Jön s rátapasztja víg, meleg szívemre 

jégcsókos, dermedt ajakát — a bánat. 

Elsírok olykor egy-egy dalt utánad, 

Remélve, hogy lecsendesül szívem

S mint halk moraj a felhők mélyében, 

Szívembe rá vágyak zsongása támad.

Dalomban bűvös álmok csókolóznak, 

Szerelmet ígér minden röpke vágy 

Pedig tudom, hogy mindez délibáb, 

Levegő árnyéka a sivár valónak.

S csak fáj a dal . De dalolom azért 

Csupán ez, mi a boldog múltakért 

Vigaszomul jár, e kevés öröm 

hisz nemsokára elemészt a kín. 

szertepattannak zengő húrjaim,

s elárvult lantom búsan széttöröm .

Csak szorongunk a csapásoktól
folyton dicsérünk kuszaságot
nyugtalan életünk földi lazulás,
szép emberi érzelmeink, hervadás.

S kivilágosodnak vak szemeink
türelmesen az irgalmas Világra
már nem dicsérjük ősi diadalunk
büszke testben csak sorvadunk.

Arcunkon puhán torzul a mosoly
széltől kiszáradt cserepes ajakkal
bölcs Világról értelmet álmodunk,
csak ostort fog ránk a szeles vihar.

És mindennek megvan a lényege
cselekedetteink kárörvendőek,
jut is marad is az emberi jóságból,
kígyó módra csúszik-mászik élete.

Szemünk íriszében harcunk démonai
bölcsebbek mint minden szent érzés,
ki tudja látjuk- e még a bicegő jövőt
ha közöttünk a szavak elgyengülnek.

S majd testünk fecsegi léhaságaink
fennkölt beszédeink - érthetetlenek,
diadalunk már csak csalfa kuszaság
bele borzadunk ha mások is értenek./W.B./

Fák között járok és az ágak gyönge, 

bújó, finom, lágy rügyei felett, 

kigyúl a két szemednek drágagyöngye, 

kigyújtja a játékos képzelet.

És szállsz,siklasz ringasz, mint a tündér, 

az ágak közt és a rügyek között, 

kereslek és mintha tovatűnnél 

majd újra felragyogsz fejem fölött.

Hogy tépdesik szívemnek bíborleplét 

a gondok, vágyak karvaly karmai

Az ijesztő, kietlen némaságban 

szinte a vér csurgását hallani.

Szinte látni, hogy szökik ki szívemből

mint komor szökőkút titka- a vér.

És nem tudok ellene mit se tenni. 

Harcolni nem bírok én magamért.

Csak hangodat hallom, mondja- Itt vagyok. 

Csak szemed látom mint felém sugároz

És tétován kapdosok fától-fához.

Vágy lep meg utánad, forró, halálos.