Szomorú szonett Barátomhoz

Már felnyúlnék az élet aranyához

hajszolt magam, aki eddig elárvult,

buja szemmel a csillagokra bámul

s nem közeled máshoz, sem magához.

Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz

most kráteröble forrongón kitárult,

égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt

lélekkel térek meg a szeretett férfihoz.

De a halál épp belemar karunkba

láz surran be bíborló álmainkba

míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.

Mire meglátnám már a délelőtti

vad csorda módra dübörög a munka

és ott tipor el a kapu előtt.