Százszorszép

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöld levelű kis százszorszép, sárga volt a fejecskéje s

ragyogó harmatcsepp a kelyhében.

Egészen magában élt a száron egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját, még midőn százszorszép bimbó volt, leszakasztotta a virággyűjtő professzor s öreg nagynénje nem győzte eléggé beszélni, milyen jó dolog az, ha professzor szakasztja le, könyvbe teszi és sokáig-sokáig megőrzi.

     Egész nap azért zúgolódott, mert a száron hervadt el, s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak   tetszedjen meg , hadd szakassza le és préselje meg.

     Százszorszépnek nem volt ám kedve mindehhez.Jobban szeretett körülnézni a szép zöld erdőben,

bújósdit játszani a Mária bogárkákkal, enyelegni a napsugárral, egy szóval szabadon örülni és boldog

     lenni, mint ott benn valami növénygyűjteményben összezsugorodva unalomból meghalni.

   Százszorszép idővel öregebb lett, nagynénje pedig meghalt. Előbb kis unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte, hogy az egyetlen út, mely boldogsághoz vezet, a professzor kezein át a növénygyűjteménybe visz.

.

    Százszorszép sírt, midőn nagynénje meghalt, de búja nem tartott sokáig.

Rövid idő múlva ismét játszott,nevetett, boldog volt, örült a tavasznak, s az öreg forrás, melynek partján virult, komolyan bólintgatta ezüst fürtös fejét, s azt mondta, hogy a kis virágnál könnyelműbb, vidorabb teremtést életében még nem látott - pedig a forrás már jó ideig élt.

      Mindennek oka abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében egy gyermek aludt: az érzelem, s a virág boldogsága s víg dala mind mélyebben altatták el.

      Egy csöndes nyári éjjel, midőn százszorszép fejét nyugalomra hajtotta  le, arcocskáján egyszerre égő,szenvedélyes csókot  érzett.Az égnek egyik fényes csillaga sugárcsókokat küldött a kis virágnak és s ez annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.

  -Szeretlek!- szólt az első csók.

-Szívem fénye vagy s arra születtem, hogy szeresselek!

 - Kis százszorszép, fölemellek a fényes égbe, sugárkoronát teszek homlokodra s a szerelem belőled

csillagot teremt!

   -Szeress!- szólt a második csók.

-Hagyd el a boldogságot,- a szerelem édesebb a boldogságnál, a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet üdvössége.

-Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég.

-A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég, virágtalan mező.

-Szeress, kis százszorszép!

Százszorszép szívében megmozdult valami.  Édes, kimondhatatlan fájdalom vonult  át rajta  - az első szerelem

Százszorszép illata azt felelte:

 -Szeretlek!- az elég  volt  a csillag megértette és a virág vallomása föllebegett kedveséhez, egy hosszantartó, illatos fohászban.

         Azóta vége volt a gyermekjátékoknak; százszorszép ábrándos és szomorú lett,

      Az öreg forrás ismét bólintgatta ezüst fürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis teremtést még soha sem látott, pedig a mint mondtuk: a forrás már nagyon öreg volt

 Szásszorszép minden nap és minden éjjel kedvese  szerelméért imádkozott.

 Nem vonzotta őt a ragyogó égbolt, a csillagélet fénye, azután nem vágyódott, nem akart semmit, semmit, csak ajakát,ajakára nyomni, csak egyszer látni őt közelről.

 Százszorszép minden imájára egy szem esett le abból a láncból, melyek a csillagot az éghez kötőtték,mert a szerelem imája felhat isten trónjához, s az az egyetlen, mi törvényeit megingathatja.

      S midőn az utolsó láncszem leesett a csillagról, az leszakadt az égről, mint egy fényes golyó.

       Átrepült a légen, ezer tűzsugarat szórva, s úgy tűnt fel, mintha a levegő égett volna körülötte.

       Elmaradtak mögötte az ég fényes szférái az,.országok, városok, egyenesen az erdő felé

repült, s az erdő százados tölgyei méltóság teljesen üdvözölték lombos koronáikkal a fényes jövevényt.

   De a csillag elrepült fölöttük mint egy ragyogó gondolat s százszorszép mellett csapott le, ki sugárzó kelyheivel követte merész röptét.

  Százszorszép boldogan hajlott le kedveséhez, ajka érinteni akarta alakját, de csakhamar fonnyadtan, hervadtan, megtőrt szívvel hanyatlott vissza.

  Mert a ragyogó csillag, mely elcsábította  fényével, nem volt más fekete, érzéketlen -földnél.

A professzor, ki épen virágokat gyűjtött az erdőben, annyira megijedt e látványon, hogy kalapját s professzori tekintélyét elejtve, eszeveszetten futott,be a városba. Rövid idő múlva ismét visszatért az erdőbe s a -meteor kő-vet,  amit a földre hullott csillagot nevezte, elvitette.

    Pár hét múlva felolvasást tartott az akadémiában, tizenöt kötetet írt a nevezetes eseményről, híres  emberré lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy a meteor csillag volt-e, és hogy miért hullott le az égről — azt soha sem tudta kitalálni

 De azt tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint a hogy már ezeren elhervadtak ezen a száron előtte.

 Mert vannak ezren, kik szívük kiábrándulását túl nem élik s vannak ezren ,kik ifjú  álmaik el-elmosódó árnyát amaz országba követik, hol nincs csalódás.

            Vége