Michelangelo sírja előtt

Az ő komor, kemény aszkéta-szája 

Sosem mosolygott víg, piros szerelmet.

Árnyékait gondterhelt homlokának 

Nem hessegette asszony s drága gyermek.

Még a halál is meddig elkerülte!

Magánosságát hogy nagyobbra mérje 

S árván maradjon, mikor pár barátja 

Előtte lassan sorra sírba terítve.

Ám meg nem törte, bárhogy is gyötörte 

Kemény csapással sorsa súlyos ökle. 

Sarkcsillagként tündöklött fenn a fénye 

S ragyog ma is, magában és örökre.

Művészet s munka volt az élte kincse,

Míg elpihent égtől megáldott karja.

Dicsérni őt méltó szó nem kerülhet 

A sírra, mely most csontjait takarja.