Lenke telefonja

A keze, füle és az agya engedelmes gép módjára dolgozott. A fülkagyló felfogta a hangot, az irányított kezét, a sovány ujj pedig kapcsolt.
 A test is hozzáidomult a munkához: a mozgások, elhajlások és fordulások mind csak egy cél kiteljesítésére törekedtek, - összekötni a hívó felet a felhívottal, elsuhanó percekre vagy végzetes félórákra egymásba fűzni a vékony drótszálakkal két emberi teremtést. Nagy Lenke, a telefonos kisasszony húsz évet morzsolt le az érzékeny mikrofonok, nyugtalan csengők, titokzatos dugaszok és békésen tűrő beszélők társaságában.

   Mindent tudott, ami a városban történt. Nem kereste és mégis eléje tárult a sok titok, a hallgató kérdezetlenül, szolgamódra szervírozta az élet megújuló változatait. De nem beszélt soha senkinek semmiről. Koponyájában elraktározta a hallottakat és ha néha szájára kívánkozott a beszéd, feléje fenyegetett esküje:
-Nem szabad elárulnia semmit.
     Ilyenkor összepréselte vértelen vékony száját és az előtolulni akaró házasságtörések, randevúk, üzleti csalások és más aljasságok visszatakarodtak a kényszerű feledésbe. Megszokta, hogy délután pontosan fél háromkor Dr.Verthan  János ügyvéd felcsengeti a 3344—77-et és az első kérdés, amit Kovács Ferencnéhez intéz a következő:
- Hogy van, drágaságom? Ez így megy már öt éve. Minden nap pontosan fél háromkor. Már előre tudta, hogy az asszony mit válaszol:
- Köszönöm, édes, jól és maga? Negyedóráig diskurálnak, ostobaságokat halmoznak egymásra, becéző szavakat bíznak a drótokra, miközben megbeszélik a másnapi találkozó idejét és helyét. Kezdetben izgatta, hogy önkéntelenül is fül tanúja két ember viszonyának, hogy akaratlanul is  is részesévé válik valamilyen bűnnek, de azután tudomásul vette és napirendre tért felette.

   . És lassanként felgyülemlett a szívében a keserűség és gyűlölet. Ahogy naphosszat odakapcsolta a szerelmes szájak elé a szerelmes füleket és ahogy a nagy vágyódások és szomjúságok közepette látta fellobogni az élet triumfáló szépségét, úgy érezte, hogy árván, idegenül, magára hagyatva didereg a csodálatos meleg közelében.
 Ót soha sem hívja senki. Nem kérik a telefonhoz, az ő részére nem tartogatnak titkokat, nem tekintik
célnak, hanem csak eszköznek. Lélektelen közvetítő szervvé alacsonyodott, amelynek a fontossága mindössze addig tart, amíg a beszélgetés, annak befejezte után csupán értéktelen holt anyag, akárcsak maga a telefon.


    Egyszer azonban valami történt, ami Nagy Lenkét, a gépet is kilendítette hidegségéből és a belsejében szikrázó gyűlöletet meg magasabbra szította fel.
 Déli fél kettőkor, amikor kissé elcsendesedik a forgalom, ideges csengetés sivított bele a telefonközpont csendjébe. Éppen újságot olvasott, belefúrta szemét egy hitvesgyilkosság borzalmaiba és csak másodpercek múlva vette észre, hogy a kapcsolótáblán kigyulladt a kis zöld jelzőlámpa.
-Itt a központ - mondotta unottan.
- Micsoda disznóság ez, kérem, már félórája csengetek!- ordította egy dühös bariton.
- Kikérem magamnak ezt a hangot! Tessék udvariasan beszélni
. -Ne leckéztessen engem, hanem adja a kívánt számot! Tizenhat-huszonhárom-hatvan-nyolcvanöt.
Ki lehet ez a goromba ember, tűnődött bosszúsan és megnézte a kis lámpa alatti fénylő számot: 223388333. A NewYorki-kávéház. Nem rendes előfizető, úgy látszik valamelyik vendég. Majd megtanítja, hogyan kell beszélni a központtal. Bosszúból rossz számot kapcsolt: a tizenhat-tizenhármat. Kárörvendően hallgatta, amint a durva bariton toporzékolt dühében:
- Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
-Nem, itt az állomási rendőrség. -Téves kapcsolás, kérem lecsengetni. Most mindkét oldalon elkezdődik a csengetés. Csak csengessenek.

     Még nem veszi tudomásul, hogy a beszélgetés befejeződött. Várt öt percet. Ugy: most megkapta a magáét ez a szemtelen alak. Ezután -széjjelbontotta a vonalat és másik öt perc múlva jelentkezett.
-Hallatlan, ami ott a központban történik!- ordította az ismeretlen a Newyork fülkéjéből.

- Jelentést teszek a főnökségnek. Tévesen kapcsolt, kisasszony. Adja már a tizenhat-huszonhármat. Ti-zen-hat-hu-szon-három! Megértette, kérem? Megértette, kérem?
 - Igen. Ne kiabáljon úgy, nem vagyok süket. Most már adhatja a számot. A lecke elég súlyos volt, máskor majd udvariasan beszél a központtal. Újra bele akart mélyedni az újságba, de egy név visszatartotta. Egy név, amely úgy hatolt a koponyájába, mint a hideg kés a meleg bordák közé.

   -Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
- Igen.
-A nagyságos asszonyt kérem a telefonhoz.
 -Én vagyok.
-Óh, bocsánat, meg kellett volna ismernem a hangjáról. Aki ezt az ezüstharanghoz hasonló csengő szopránt csak egyszer hallja, az örökké emlékszik rá. Tudja, nagyságos asszony, hogy ki beszél?
- Ha elárulja?
- Hűséges imádója és rabszolgája:Bedő Károly
 Nagy Lenke összerezzent. Ideges remegés futott végig a tagjain. Ez a név didergett a mellébe: Bedő Karoly. Neki is meg kellett volna ismernie a türelmetlen és mégis édes hangot, hiszen eleget hallotta Bedő Karolyt. A feledésből hirtelen előtört a tegnap. A nagy kapcsolótáblára fehér vászonlap terült, amelyen  nyugtalan filmképek vágtattak egymást kergetve. Húsz év előtt... Egy fiatal ügyvédjelölt járt a házukhoz..; . Forró szavak forróbb csókok kacagtak bele az estékbe
     Almok, tervek, vágyak ültek rá az öreg bútorokra...
 - A jövő évben megnyitom az irodámat és akkor feleségül veszlek- suttogta egy édes száj..
.-Akkor ott hagyhatom én is a postát- tört elő a vágyakozás egy másik szájból..
 Dr. Bedő Karoly és Nagy Lenke szőtték az álmok színes takaróját... Azután minden úgy történt, ahogy történni szokott... Dr. Bedő  ügyvéd feleségül vette a gazdag textilgyáros leányát, a telefonos kisasszonynak néhány obligát sort kézbesített a postás:
- Ne haragudjék, nem tehettem másként, karrier előtt állok, szegények vagyunk, csak nyomorúság várna ránk, mindkettőnknek jobb így, nekem gazdagon kellett nősülnöm, hogy előre jussak, kérem bocsásson meg, én mindig szeretettel és melegséggel gondolok magára...
 Húsz évvel azelőtt történt és azóta eltemette Dr. Bedő  Károlyt.
És eltemetkezett maga is. Szívében az égető fájdalommal lefeküdt a telefonközpont kriptájába élőhalottnak. Húsz év alatt senki sem jött érte, hogy kiszabadítsa a sírból. Húsz év alatt még csak telefonon sem hívták fel. Illetve felcsengették százezren is, de sohasem őt a személyt, hanem mindenkor a gépet. És húsz éven át minden könnyét belesírta a türelmes, részvétteljes néma telefonba.
- Mikor láthatom, nagyságos asszony?- kérdezte a bariton.
- Délben a korzón -felelte a szoprán.
- És mikor láthatom házak, falak, utcák és emberek nélkül?
- Nem értem, mire gondol.
- Könyörgöm, értsen meg már egyszer. Tudja jól, hogy milyen találkozás után vágyódom. Halk nevetés bugyborékolt ki a fejhallgatóból:
- Ne beszéljen ostobaságokat.
- Könyörgöm, higgyjen nekem.
 - Jó, hiszek.
- Mikor jön haza a férje?
- Egy hét múlva.- Megengedi, hogy este meglátogassam? - Nem engedem meg. Holnap délben a korzón találkozunk. A viszontlátásra. A szoprán leteszi a kagylót, a bariton ingerülten csenget, de a finom női ujjak nem veszik fel újbol........................


    Nagy Lenke végigélt ismét egy történést. Egy férfi megint kezére bízta sorsát. Kábultan dőlt rá a kis asztalra. Nyitott szemmel bámult a kis jelzőlámpákra és nagy feketeséget látott. Áthatolhatatlan sűrű feketeség közepén állt és amerre nézett, mindenfelől a vigasztalanul leélt húsz esztendő egy-egy állomása integetett feléje. Azután az évek közelebb jöttek, mintha valamilyen hatalmas kéz mozgatná őket. Az évek kört formáltak köréje. És a kör mindig szűkül. Egyszerre  Bedő Károly előlép a sötétségből és az egyik évet ráteszi a vállára. Utána a másikat. Nyomják, húzzák, béklyóba szorítják a fekete esztendők. Jaj, ne tovább, mert összeroskad alattuk. És a távolból újabb, ezután elkövetkező fekete évek indulnak útnak, hogy ezek is a vállára kapaszkodjanak.  Bedő Károly küldi rohamra a kegyetlen háromszázhatvanöt napokat.

 - Halló, központ, már félórája csengetek, miért nem jelentkezik? A feketeség eltűnik, a jelzőlámpák ismét kíváncsian bámulnak rája. Mit is akarnak ezek a jelzőlámpák? Igen: tudja már, felgyúlnak, hogy jelezzék, amikor egy darab élet rábízni óhatja magát a drótra, meg a drót végén ülő ember-gépre.

- Halló, itt a központ! - Kérem a tizenhárom-kilencvenegyet! Kapcsolt, bontott, felfogott történéseket, küldte a tűzhöz a tűzoltókat, a balesethez a mentőket, belehatolt politikai hitványságokba és üzleti gonoszságokba, a mikrofonból ezer férfiszáj mohó asszonyéhsége harsogott feléje és egyik száj sem sóvárogta őt, a gépet. Nagy Lenke a telefonkriptában csendesen haldokolt.


    Ettől kezdve figyelmesen kihallgatta  Bedő  Károly beszélgetéseit. Azelőtt is kapcsolt már az ügyvédi irodának vagy a lakásnak, de különösebben sohasem érdekelte volt vőlegénye élete. Most azonban kavargott benne a kíváncsiság: megtudni mindent, belehatolni ennek a sorsából régen eltávozott másiknak a sorsába. Eleinte nem gondolt bosszúra, de azután, mint magasba szökő gejzír, tört fel belőle a megtorlás vágya.
      Visszafizetni a fekete esztendőkért. Ha  Bedő Károly tönkretette az életét, most majd ő borítja be jégpáncéllal a családi meleget. Fűtötte a gyűlölség. Az egész világ ellen szétáradó keserűsége most erre az egy emberre pazarlódott. Kezdetben részvétet érzett a szegény feleség iránt, akinek a férje idegen asszony után futkos, de azután a részvét bosszúvá változott.

-ö sem sajnált engem, miért sajnáljam én őt - gondolta elégedetten és ez a felismerés megnyugtatta. Elhatározta, hogy névtelen levelet ír az asszonynak, amelyben mindent felfed. Közli  Bedő Károlynéval, hogy férje hűtlen, hogy "Weber vezérigazgató felesége után járkál, beárulja, ezzel fizet vissza  a kripta hidegségéért. Kissé már elkésett, mert mindkettőjük hajába sok ősz hajszál tolakodott, de talán így is eléri a célját. Fürdött az örömben, kéjesen gyűjtötte a bizonyítékot és egyetlen beszélgetést sem mulasztott volna el. Tényeket még nem sikerül szereznie, a telefonon át elhangzott vallomások nem bizonyítanak semmit. Azután ha ezeket megírná levélben, a férj letagadná, esetleg vizsgálat indulna, kiderülne, hogy  Bedő Károly valamikor a vőlegénye volt, fegyelmit kapna, elbocsátanak, mert megszegte esküjét. Nem, csak súlyos és megcáfolhatatlan bizonyítékokkal jöhet elő.

    Mindennap hallotta a frázisokat: 

- Az éjjel magáról álmodtam, gyönyörű asszonyom .. . — Könyörgöm, ne hagyjon tovább szenvednem .. .
- Kimondhatatlanul vágyódom maga után... Mikor beszélik meg már a randevú idejét és helyét? Ezt akarja csak tudni, hogy mikor találkoznak.
   Azután megírja a levelet. Képzeletben már látta a meglepett szerelmes párt, amint elfulladnak a csókokban és egyszerre váratlanul rájuk tör a feleség. Azonban a találkahelyet a házasságtörők nem bízták a telefonra. Pedig biztos, hogy létezik valamilyen zúg, ahol találkoznak, mert néhány nap óta már bizalmasan beszélgetnek, utalnak megtörtént, édes eseményekre, csókokra, mámoros délutánokra és estékre.
Hetekig figyelte a délutánonként lepergő diskurzusokat, egyetlen mondatot sem mulasztott el, de az annyira sóvárgott lakáscím még mindig nem akart előcsendülni a fülkagyló kis fémlapjából. Azután nyolc napig nem kapcsolta  Bedő Károlynak a tizenhat-huszonhármat. Weberné elutazott és szeretője elpihenni kényszerült. Amikor az asszony hazajött, a férfi újsággal fogadta:
 -Kedvesem, időközben új lakásról gondoskodtam, mert a régi nem alkalmas. A bejárat nem eléggé diszkrét.
- És talált megfelelőt?- Kettő közül választok, holnap talán már közölhetem a címet. Délután fél négykor felhívom telefonon és akkor mindent megtud. Nagy Lenke szeretett volna örömében hangosan, diadalmasan felkiáltani.
-Végre megtudom a titkukat!- gondolta elégedetten.- Most,- most a kezemben vannak.

      Aznap éjjel keveset aludt. Minduntalan a másnapra gondolt és idegesen találgatta, vajon melyik utcát szemelte ki  Bedő Károly. Reggel gyűrött arccal, álmos szemekkel, palástolhatatlan öregségében jelent meg a központban, ahol a rendező behivatta az irodájába:

- Lenke kisasszony, magát áthelyeztem az interurbánhoz, mert a városi központot automata-telefonnal cserélik ki. Nagy Lenke értelmetlenül bámult a rendezőre: - Hogy... hogyan... az interurbánhoz? -dadogta kétségbeesetten. Igen, miért csodálkozik ezen? Azt hittem, hogy örül majd, mert a kezelőszemélyzet nagy részét leépítjük, csupán a régi kipróbált kapcsolónőket tartjuk meg.

- Óh, kérem... bocsánat... örülök.,. hogyne... természetesen... Nem is tudta, hogy mit beszél. Forgott körülötte minden, csak egy bizonyosság állott előtte szilárdan, hogy nem hallgathatja ki többé  Bedő Károly beszélgetéseit a szeretőjével. Hirtelen jött reménységgel megkérdezte: -És mikor kell átvennem az interurbánt? 



- És mikor kell átvennem az interurbánt?

 -Ma délben tizenkét órakor. A városi telefon átszerelése még az éjjel megkezdődött és a maga kapcsolótáblája került először sorra.
      Vége. Soha sem tudhatja meg a lakáscímet, mert az automata önmagától kapcsol. Ennek a ravasz készüléknek nem kell emberi segítség. Az acélkonstrukció jobban megőrzi a titkot, mint a fül. Fáradtan, öregen támolygott ki a rendezői szobából és amikor a már felszerelt automata-központ előtt elment, gyűlölködve nézett a fénylő új szerkezetre, amely megölte elvirágzott életének egyetlen nagy vágyát: a bosszút. Azután leült az interurbán-táblához és miközben összekötötte a falut a várossal, egymásra préselt hangtalan szájjal tűrte, hogy vállára nehezedjenek az újabb fekete napok, amelyek lassan, de mégis akadálytalan bizonyossággal esztendőkké növekedmek.