Békesség a szívben

Bomlik az estnek bíboros alkonya,

sötét árnyak suhannak nyomodba.

Vágyódva lesed a kigyúlt csillagokat,

pihésen széjjel terítik gondolataidat.

Pihenni szállnak madarak fészkükbe ,

te is megpihennél szerelmed ölében.

Kis árvácska örömöd szüzesen őrized,

de csak gyötri magát búsan a kedved.

Úgy rezeg a sóhajod, mi lelkednek titka,,

mint a síró szél, mi gallyat himbálgatna

És várod szerelmed epedve kábán ,

de hasztalan, némán állsz sötét éjszakán.

Sürü homályban nem látszik könnyed,

s mi lecsorog beissza édes üdvösséged.

Nehezen jön szemedre az álmod dala 

bársonyos éjeknek tündérét várja .

És hajnalban ugyanott állsz, színes díszben

az út elágazódásának ismert szerelmében

Szemedben csillog vágyadnak szőkesége ,

de megtartod csillagod, áldva-kérve

Kezdet nem volt ,csak örök vég,
sorsom könnyű volt,vagy nehéz
velem az élet mindig szembenéz ,
lehetne vitatni,

Mert ha kis részekre szaggatom
a teremtés különös áradását
mindenből lassan rám is zuhant
valami áldott.

Mert a létben,emberek között,
néha lentebb ért a mennyezet
és sajgó lelkem emberibb lett,
mint a mesében.

Néha hasztalan vággyal kerestem,
a keveset,vagy semmit sem,mert
mit kaptam,azzal sokszor beértem,
az édes keveset.

Elbillent ,éretlen gyengéd erővel,
a végtelen hosszú úton döcögtem
jót alig ismertem,de mégis hittem
a vak szerencsében.

Mert válogat a világ feketét -fehéret ,
buborékol gyakran feltörő örömed ,
de alig simítod meg gyötrelemmel
máris fáj kezed.

De ,ha megkóstolod az igazi értelmet
és éber-álom vaksötétben eléred
tudod nem a mának ígérték elédbe ,
cafatokban fog hullani öledbe.

Hajam kuszasága,fáknak lombjai,
testem, egymásba hajló fa ágai
ereimben, a tenger kéksége zúg,
lenge lelkemben forrnak háborúk.

Tudom,hogy vagy,várlak remélve,
kékségemben halk csillagok sütnek ,
eső szagú rétnek közepében
megállok kitárt karokkal remélve.

Kusza hajam ,megfakult a napban
dér csípte levelek rajta száradnak
sóhajtásom felszáll örülten a széllel
s a lomboknak minden ága rezzen,

de én várlak kinyílt keblemben.
Mert tudom ,hogy voltál,és vagy 
szüntelen,vágyam megpihen halkan
a kék égen,csillagok nyoszolyás

gomolyagban ,elbújnak merész 
tündöklésben ,míg gondjaim éberek.
Bennem maradtak az örök emlékek
kusza hajam ezüstösen lobog fényben

kitárulnak a mámorok vágy medrében
széles ölelések,harmatos, csókos zajok
zengenek arany dalt a fák ágai közt ,
belém ömlenek kiáradt zavaros vizek

és kiszáradt testem újra vágyban van,
mert te kellesz nekem ,te aki vagy.

Az élet hegedűjén,húrrá feszült a testem

s bíbor dalát zenéli a zengő változásnak,

egyetlen rezgő húr én, kősziklám repesztem

mosolygok hogy nyomomban a hangyák kutat ásnak.

Művem oromba lépcső, mit ős oromba vések

és zergeillanással rajta magasba hágok,

lépcsőjük jobbra balra formálják a merészek

s dalom, víg versenyünkből nőnek a szebb világok.

És nincs játék tüzesebb ,hogy eme villanások

a földet egyre újjá és vígabbá teremtsék

a kutamat merre rejlik a sokszínű csodás ok,

mi nekem kedves ékszer ,nekik oltári szentség.

És nincs játék tüzesebb a szeretőm ölelni

s nem győzködni enyém vagy,s nem térdelni 

napos nyitott szemekkel meztelen táncra kelni

és tudni önmagáért a csókot csókolni.

És nincs játék tüzesebb, lobogva lánggal égni

szabad mezők szívében ingyen áldozni tömjént

üres halálfejekbe bátran kacagva nézni

s ha jön az alkonyóra meghalni vígan önként. 

Rám tekeredett évek zamata
feltornyosult halmazzal ,
súlyként nehezedik sóvár aromája
körül hintve felettem 
mindazt mit tettem s lettem
bölcsen, érzéketlen
nincstelenséggel ,
mert ennyi volt rám kimérve.
Időben futok árnyak elől
még hosszú út van bejáratlan
fütyörészve kapkodom magamra 
kabátom ,kalapom
cifrán megsúrolva
érdekek elől, támpontként
tartogatom
mint védő hiánycikket .
És fény felé fordítom fejem
a búnak könyörtelen pontjába
míg mellettem állnak emberek 
hitszegően,vagy épp
megtérten maguk elől .
Rügyfakadás - súgom magamnak
álcázzák keményen 
mit elfelejtettek ,
vagy mit meg sem kezdtek 
céltalanul
hátrányosan 
sejtelmesen 
tekintenek vissza
a megtett út hosszára ,
a vihar szakadására .
Lilás felhő füstölög
s karikákban száll 
előlük ,
mind előbbre-előbbre
tolakodnak ,
sietnek gyorsan ,hogy kezükbe hulljon 
a halott virágot szült 
éden, mennyezetében
lilás gyönyörűséggel.
Füst karikás lesz álmuk 
egy életre ,
az idő kegyetlenségében
ahova ekével szántott
utat kínál
többségüknek
nevetve szórja hamuját
kopasz fejekre ,
undort köpködve
férges nyelvével 
őrülettel.. [W.B.]