Békesség a szívben
VersVasarnap
Vasárnap
A harangok zúgnak, búgnak
Templomba tódul sok nép.
A virágok illatoznak
Tavasz reggel, óh be szépl
Ünnepi színt öltött máma
Falú, város és mező,
Ma mindenben van valami,
Lelket mennybe emelő.
Tavaszi szél selyem szárnyán,
Kedves ének száll felém.
Madár dalnak hangja hallszik
A természet szent ölén.
Én itt állok ábrándozva,
S kitárom a karjaim.
Légy üdvöz, óh légy megáldva
Nagy mennyei Istenem.
Fáradt fejemet lehajtom,
Mint hanem is élnék már
Elkábitott, megbóditott
E tavaszi illatár.
A harangok zúgnak, búgnak
Templomba tódul a nép.
A virágok illatoznak .
Tavasz reggel, óh be szépl
CSODA
CSODA
Egyszer, nagyon rég
rám kacagott a vágyakozás
s lányáva fogadott.
Csillagos volt akkor az ég
s valahol a kék tenger szélén
felkandikált a hold.
Csoda tavaszi éj volt.
Akkor indultak a rügyek,
akkor akartak virágok fakadni,
s délről édes csicsergéssel,
akkor tértek vissza a fecskék.
A patak akkor folyóvá nőtte magát
akkor birkózott a gát ,legszilajabban vele.
Én okkor bolyongtam fájón, üresen
a nyögő gát, szilaj patak mellett.
Hazatérő fecskék örömtől zsongó nótája
szállt a szivembe;
éreztem, hogy virág akar lenni a vedlett fán;
hallottam, hogy pattan a rügy a bokor alján
,s ahogy millió csillagával
reámborult a csodaéj:
éreztem: minden az enyém
s megteltem vággyal.
Es igy lettem a tavasz lánya.
Majd egyszer
Majd egyszer
Akarok, míg te akarod s élek
míg életeddel eggyé fűz a vér,
mig szomjat adsz a fáradt szenvedésnek,
mely szivembe dalt és új reményt zenél .
S lehullok, mint szédült sas a porba
ha elsötétülsz nemvárt éjszakán,
mert fényednek volnék ittasult bolondja,
mely kigyúlt szépséged karcsú hegyfokán
völgyeknek intve, fakadjon mind a bimbó,
fellegre vesse árnyait a fény,
szólaljon halkan fuvola, tilinkó,
oldódjon átok pusztulás kövén.
színeknek ezre szöjje nászruhámat,
oázok selyme kínáljon nyoszolyát,
pihentetni a végtelenbe fárad
utaknak porvert, béna vándorát.
Hajnal
Hajnal
Fogyó holdcsónak lágyan csobban átal
Kék éjszaka-tóról zöld hajnal-tóra,
Köd szakad fel sötét álom folyóról.
Erdők mélyének hüs illata lebben,
Madár pittyen nyújtózó csipkebokron,
Harmatgyöngy gyűl harangvirág csuporba.
Halk éneket kezd gyürüsajkú forrás,
Szőke nyírfák hajába szellő borzol,
Rózsatűz festi felhők ajka pírját.
Szemét lehunyja éhenhalt zsarátnok,
Füst elszivárog párakéken, lassan,
Hamvába roskad pásztorhagyta máglya
Én és a szívem
Én és a szívem
November füttyös, őszi éjjel,
sose mertem
nyitott szemmel
szembenézni a szívemmel.
Ketten, szívem, meg én,
a kóbor számíze óbor,
és így egymással
tartozunk az elszámolással!
Piros szív véres, ólmos, tépett,
ki rálépett
hős lett tőlem,
aztán gyáván elbújt előlem.
Piros szív , szívem, ugye, látod,
nincs egy barátod
s aki szeret
szív nélkül
most rád visszanevet.
Ketten, szívem, mi mindent adtunk,
hát így maradtunk,
e seb éget
te adtál engem,
és én meg téged.
Ketten, szívem, két árvák lettünk,
nagyon szerettünk
nem lehetett se többet már,
se kevesebbet!
Unalmas játék, egyszer mégis
kérdi az ég is
minek kellett
a szívvel járni, s nem a szív mellett?