Békesség a szívben

Lelkemen túli zord lehetetlen

egy testben van, mint a titkom

nincs messze tőled,

nincs vád, mely életemtől elszakítana

kora hajnalban.

Már benned élek,

foghatlak, simogatlak, unhatlak

kincs vagy nekem

csillogó smaragdzöld kövek

alázatos darabja.

Most messze vagy,

szenvedélyed

bennem él nem apad

vágyad

lelkemben kincsesen felszakadt

kegyetlen gyönyörrel.

.

Tengerszemek

vallnak nekem

hajnal körül az égen zenélnek,

zavaros ködök között

s viharaid

az én lelkembe szállnak,

az én szívemben orgonálnak.

S ha hallgatlak,

a hajnalban

nem tudom,a ritka csendem

benned van-e zaj ?

Vagy kinn, a benned alvó rengetegben

mind halkabban tömörülnek

egésszé ?

És a neved

mind halkabban ejtem,

elhallgatom,

s a nagy morajban,

nem tudom kinek mit

hoz tetteire

hívatlan..

De én ketté hullhatok,

ketté tépve hűtlenségben

de maradok,

tengerszembe zárom titkom

s nekem maradsz.

örökre hajnalkor.

Üres lett minden hiányodban
lázasan keresem kesernyés illatod,
s várom nesztelen türelemmel
hogy szűz éjszakában kinyissad ajtód.

De minden ott van bent dicstelen,
bennem forrong a láz meztelen
s tékozló szemrehányások között
veszteségbe botlik őszinteségem.

Fontos üzenetek érkeztek illatozók
tele tiszta sorok szűz halmazán
s töprengő alázatom buja arcán
magamban botlanak háborgások.

Mert nagyon fáj nekem az ébredés
körül ölelve meleg részegséggel,
szédülő fejemben értelmetlenség
serceg közönséges törődésekkel..

S a vágtató szeleknek zűrzavarán
még mindig keresem tested melegét,
de holt avarban száraz levelek közt
már csak alázatom fáj rémek között,

hirtelen megöregedett közöttünk kiélve
szerelmünk, egy új hajnal árnyékán
megőszült bennünk a lét, szívünk álmát
szike vágta ketté, önszántából félbe,
mint kettétörhető ezüst szív medál.

megölelték egymást karjaink, de ajkunkra
fagyott az isten áldjon, nem illet hozzánk,
nehogy a szeretet másítson a mondatán
egy szót, ami kacagtatná magát hiába
érzem, nem volt hiábavaló próbálkozás.

úgy éreztem magam mint egy idegen
kávézó fogasán felejtett színtelen kabát,
késő volt,sehol jel, halló, itt maradt valami
az életedből,csak üres csészék zörögtek,
te ott ültél a kávézóban mint egy idegen.

Ha lenne valaki,aki megértene

hogy örök sodrásba menekülve

arcoktól.szemektől körülvéve

vágyódom egyre a szerelemre.

Ha lenne valaki,aki megértene

miért lettem ennyire élettelen,

aki szólna hozzám jelentéktelen

kicsavarná jóságos tekintetem.

Kínoz engem már rég szerelem

tested támasz volt,egyre ölelkezett

testemmel és ez segítette békém

tele lettem csókolt szerelemmel.

Boldog volt fészkünk, szerettelek

meztelen válladon csüngött a kezem

s arcomon lángolt egy boldog kéj 

szád illatos lett csókos lehelettől.

Most tél van,világomban meztelen

kövek rég rólad formálnak hűséget

kitárt forró tenyeremben szüntelen

érzem a nyár tűzhányó szentséget.

Csak lenne valaki,ki mentené életem,

de jaj annak ki kínomban megtéveszt

magam siratom.turkálok hajad közt

ébrednek bennem feltörő ösztönök

összegabalyodva szemérmetlen,

testünk kitárva nyoszolyán hevernek

csókok, érzelmeid lassan érzékkel

testemet marják két száj keresztjén.

Fájó forró álmok kisírt mély árkok

megszakadt szerelemben kihívások

a nyoszolyán már nem kergetőznek

újabb ártatlan hűségek,forró csókok. 

A gyönyör perce

Közöttünk megáll egy percre a zaj,
óvatosan lép felénk, s oly zavart,
látja rajtunk, hogy elvadít a harag,
nem menekülünk, várjuk halálát.

Már didereg magányunk, vagyunk
egy gondolat egy átkarolt éjszakán,
semmi nem érdekel, csak csillagunk
tündököl vágyódva bezárt kalitkában.

Az a perc veled különös varázslat,
lelked mélyén egy gyönyöráramlat,
neked van hatalmad s utolsó szavad,
vasnál tartósabb bárdja a világnak.

Hogy súgjam meg, mi nem súgható,
a gyönyörben fürdő csók malasztja,
borgőzös éjjelek összekarolt táncán
belőlünk kivájja közös hangulatát.

Átkarolt szerelmünk álmodozó arca
kioldozza magából forró lángom,
hízelgek előtted régi lányos bájjal,
lábaid elé dobom virágom, virágom.