Békesség a szívben

Mindig bent van a szenvedés,
de senki nem magyarázza,
hogy bölcsesség vagy alázat
a vesztesség ami ezt fenntartja.

Ha magát bántja az ember
az agy bírjon javunkra tenni,
okos-szelíd fegyelmezéssel
ne hagyjunk semmit elveszni.

Szeretem,vagy nem szeretem
várom hát most is a rendet-
bontó lármát, vagy a csendet
hogy bizonyítsak békés tervet.

Tapasztalattal már túlterhelten
kioktatok mindenkit rendre,
csöndben ülünk kényszerülten
de mi lesz ha ez csak mese?

Vannak még alkalmas szavak
mik egymáshoz közel állnak
és nem derül ki többé már soha
miért halt meg benne a csoda.

Szeretnék lenni kék szitakötő,
tükrös, zöld vizek felett elszökő
szeretnék lenni tarka vidám lepke
aki előtt lehull a virágok leple.

Szeretnék lenni dús, kábító illat,
vadvirág a mezőn, mi szabadon nyílhat,
szeretnék lenni üde, nyári harmat,
ami remegve, mámorosán hallgat.

Szeretnék lenni hegyen erős szikla
az emberhangot büszkén verni vissza,
szeretnék füst lenni ég felé menő,
vagy erdő szélén magányos fenyő.

Szeretnék Nap lenni, vagy végtelen bolt
vagy felhővé lenni: égen kicsi folt,
lennék bármi, parányi porszem bár
de emberré lettem s embernek lenni fáj.

Te vagy az öröm, én meg a bánat,
ketten építünk egy közös várat,
te leszel övfal, én közbül kastély,
így lesz az ég alatt közös a kvártély.

Közös téglából lesz majd az egész
egyszerre vész el, hogyha majd elvész
én leszek rideg bánat,meredek,
körülötte állsz majd te derű -keretet.

Te vagy az öröm, én meg a bánat,
közösen rögzítünk egy örök-várat
te leszel övfal, én közbül kastély,
közös alapon megkövült nagy cél.

Én leszek közbül az örök-bánat,
te karolod rám az öröm-várat.

Ha nekem adnák az egész világot
és minden kincset, ami benne van,
vagy nekem adnák a legszebb virágot
hogy szívem fölé tűzzem boldogan

azt mondanám nem kell nekem semmi,
csak hagyjanak meg egy-két dalt énekelni
hozzád, te ezüst páncél mezbe öltözött,
ki áldott vagy nekem a férfiak között.

S ha azt mondaná nekem egy barátom
hogy az enyém lesz a legszebb barát
s ha keblemre ölelem, majd meglátom
hogy ajkaimra mennyi csókot hagyott

rám, szivem dobogása így felelne
nem kell nekem más férfi szerelme
mert itt vagy te, ki könnyel öntözött
ki áldott vagy az összes férfiak között

S ha ahány csillag fenn ragyog az égen
mind énrám szórnák éretted cserébe
úgy érzem én, hogy ez lenne a végem
s eltűnnék a nagy végtelenségbe.

mert nélküled csak kin lenne az élet
s akkor inkább száz halált halni veled
de míg a lelkünk el nem költözött
legszebb ajándék vagy a férfiak között.

Nem tudod meg soha,mi voltál nekem
annyira csend van benn még felőled,
könnyeimmel fátylat vont köréd titkod
s föld indái közt nehéz utat találnom.

Újabb társra már soha sem vágytam
s mégis a szíved szívemnek lett társa,
megadtál nekem egy újabb reményt
s benned ragyogásom újból remélt.

Csak azt tudom, hogy erős testedért,
öröktől ismerős lett az én testem,
fejemnek fészke ott honol melleden
dobogó szívedbe magam befészkelem.

Szemed nyugodt komolyságát igézem,
mint egy kis tündér simulók térdedhez
elszunnyad bennem az érzékiség vadsága
szerelmesen várlak újra piros ruhámban.

A történtek, mint álmomban, lebegtek
semmit se tettem, csak történt velem,
benső szemem kinyílt a külső helyett
minden belül kavargott, forrt, feszített.