Ima a hegyek kozott

 Felhő arcon aranykendő lengett

tetőről a fák érte nyúltak,

acél szívvel elpihent az árnyék

a víz sápadt ajakán.

Bárány-gyapjút bontott szét az égbolt

néma csendből rám rivallt egy sas

fenyő-ujjak ontották a tömjént

míg imáját mormolta a hab.

Úgy hallgatott a havasi cserjés

mintha mellét szentelt harmat nyomná

madár szívből kibuggyant a hála

s utat tört a végtelen felé.

Ott álltam nagy, barna sziklák mellett

éreztem, hogy szívem hevül 

áldozni jöttem, de nem volt erőm

csak lelkem bomlott ezer kis ablakká,

néztem az eget,

felhőt,

fákat lestem,

ezüst habtól kértem dallamot

titkát lestem a szürke arcú tónak

s a szót, mit ajka mormogott

a bárányok fellegekbe bújtak.

Villámszemük habokba karolt

s míg nyakukról legördült a gyöngyszem

a tó megsebzett,

bús szívvel visszhangzott.

.