En az ember

Vagyok  érző,  búsuló  ideg-ember,

A  földhöz  szitok,  minden  idegemmel.

Minden  rajongás,  ami  bennem  árad,

Már  ősidőktől földben,  fűben  szárad.

Földből formálta  Isten  Ádám  testét

Oh  drága föld,  oh  bársony-barna  festék

Az  őtalajjal  lelkemet  befestem

Az  őstalaj  táplálja  keskeny  testem.

Ha  szénaillat gőze  száll  az  estben, 

Vágyaim  árja  buggyan  tüzesebben.

Szivem  minden  szerelmes  dobbanása

A  humusz-szívverésnek gyönge  mása.

Az  anyaföldben  régholt  lelkek  élnek,

A  korhadt fák  is  ö  róluk  mesélnek

Az  öreg fák  sok  ósdi  titkot  tudnak, 

Gyökerekkel  gyűrűzve földbe fúrnak.

Száz  csodát  rejt  a föld  morajló  mélye, 

Arról  susog  a  lomb,  az  erdő  széle.

Megértem,  mit  beszél  a  szél.

Te  élő természet, öreg  Andersen

Te  mesekaput  nyitsz ki  lopva,  halkan, 

Meleg  öledben  némul  el  az  ajkam.

Elaltatsz  és  a földre fektetsz  nyomban,

S  csak  századok  múltán  kelek fel  onnan

Felébredek  ős  testtel,  idegennel

Leszek  megint  érző  ideg-ember.