Dal egy szomorú férfihoz

Mint szomorú fa süppedő tetőn

magadban állsz, és úgy hull szép szavad,

mint a száradt levél, amely forog

forog, amíg csak földet ér.

Szél pengeti a messzi bokrokat

zörgő szekéren robog az idő,

amerre jár, felporzik a világ

s a sűrű ég gyorsan fakul.

Már bevallhatod, rossz volt életed

mert céltalan volt és keserves is,

orvul terített le egy ragyogó napon

nincs mihez kezdened.

így jártak mind, akiket szerettél

miért lenne hát a te sorsod különb?

A vénülő világ sodrában élsz

s láthatod, hogy duzzog az idő.

Diadalmas madarak húznak el

fejed fölött, és nőni kezdenek,

a szép hársak halálos árnyai,

mert már erősen-közeleg az ősz.

Még állsz, de sorsod a földre lever,

majd, mint kín a sebesült katonát,

aki vérzik s a piszkos földbe mar

fénylő és tiszta fogával.