Az élet

Kacagó örvénybe hullt szép idők
zizegnek az izzó erdők tövén,
s a nap sárgás villanások övén
az égen máris fénynek kell lenniük.

Csupa ringó-bomló susogással
őszi légnek nyálkás fodrai,
keringnek velem az idő bomlással
behálózva sorsom szennyeit.

Ami emberi volt könnyen tapadt
szelíd csillagom lazán vezérelt
nem tagadtam meg sosem szívemet
szájam némán őrizte tettemet..

Mert rabja voltam az ég kékjének,
a levegőtlen földi káoszban
mint az emberiség részecskéjének
túl érleltem magam szokásokban.

Valami földöntúli forróság hevített
földöntúli újuló erővel lobogott
s megcsapott a maga gyönyörében
de már eltűnt a homály küszöbén.