A természet mámorában

Rothadt gerendák ráncos redőin
áldott öregség hószakállat enged,
s morcos szellő simogatva hívja
a rózsát: hajtsd harmat-ölembe fejed!

A feslő rózsabimbó részeg lepkét
altat, kacagós mámorában az éjnek
s csillagokkal enyelgő pázsit zöldjén,
szentjánosbogarak szikrázva égnek.

A kút karimás kalapján egy álmatlan
gerle, csipogva tollássza szárnyát
s a trillázó fülemülék forró szerelmén
a hold égőpirosan bontja ki árnyát

A természet, fehér liliom szívén, mennyi
igéző csoda és varázsos báj fészkel,
utálom a bűnben élő város keservet,
ami ragályos füsttel, penésszel töltött meg

Amíg az ég kék virágok illatát itta
rohanó városi vad-vadóc lelkem
fekete fecskék csicsergésére nyíló
nyíló májusi virágként feleltem.

De amióta bekerít a sok plakátfalas
palotasor s a sok cifra, aszfaltos tér,
sokat sirat lelkem kicsi tornya
holdfényben bolyongók, akár a bőregér.