a temetoben

babumargareta01•  2021. május 3. 19:17  •  olvasva: 21

Az égen tündököl a novemberi napfény,

tombol, szikrázik, gyújt, ridegen megéget,

lenn sárgás- zöldben puhán nesztelen

szél ringat,temetőben sok régi sírhelyet.


Mint búcsúra a hívők, jönnek a rokonok

krizantémmal , fekete ruhás asszonyok

tömör sorokban szállnak bús sóhajok

magában mindenki egy kis imát mormol.


S míg köd dereng, halkan és rendületlen,

a sok ember között levelek kergetőznek

az arcokon megrendült bús komorság

mely mélyen gyakran ott marad arcán.


Bús temetőben megrendülten állok,

mint fehér gyertyák, szállnak angyalok

szemem kereste, a domborodó földet

melyben titkos mélyén alszik a halott.


Bocsásd meg nékem, édes kedvesem,

hogy szép szavakba próbálok beszélni

amin ma is egyre zokognom kellene,

s amin zokogni szinte nem is tudok.


Megindul újra könnyem. Fuldokolva

Kereslek, hol vagy? S hol van életem?

s szeretném nevedet oly rémülettel,

kiáltani,hogy hasadjanak szét a fellegek.


S halld meg te is fényévek távolában

a döbbenetes éjszaka hideg sikolyában

nagy messziről, vagy tán egész közelről

talán felfogom, halkan-halkan válaszod.















 A leheletét még arcomon érzem

O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap

Letűnt örökre s elveszett egészen ?

 

Ez oly titok, mit senki meg nem ért

És túl-keserves kis panaszkodásnak 

Hogy minden jött és semmiségbe tért.

 

S hogy Énemet, mely hirtelen suhant

Egy kis gyerekből át e testbe, miért

Csodálom, mint egy árva társtalant?

 

Meg aztán hogy már sok száz éve élek

S holt őseim, kiket lezárt a hant

S a szemfedő, mint én- hajam, enyémek

 

Mint én-hajam oly titkosan enyémek

Az órák ! mig szemünk leréved ottan.

Kék tengerekre és a nagy halált

 

Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan,

Mint nagy szemű és halványabbra vált

Kis lányok, kik didergőn megremegnek.

 

S kiket egy alkony épp szívén talált.

 

És érzik, hogy az élet most ered meg

S testükből átfolyt fájdalmatlanul

Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek,

 

Úgy, mint egy szent szűz, hogyha vére hull.

 

Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból,

S szemét az álom épp úgy nyitja fel,

Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol

 

A lomb közül halványan útra kel

A telt aranyhold, át a nagy-nagy éjen

 Halk álmaink igy szállnak néha fel.

 

Itt vannak, élnek, mint gyerek szemében

A víg mosoly, de nem kisebbek itt

A holdnál, hogyha fölszáll és le mélyen.

 

A lelkünk titka nyitva van nekik 

Mint szellem ujjak zárt falu homályon

Úgy élnek bennünk hosszú évekig

 

És egy e három: ember, tárgy meg álom.
















  1.  

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom