azuur blogja

Vers
azuur•  2014. március 30. 21:16

Kedvencek- Szabó Lőrinc

SZABÓ LŐRINC:

ÉRZÉKENYSÉG

Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet -
mint valami állandó szédület

kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,

úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és

egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
- én meg kapkodást tőle, dadogást,

s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

*



Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.



*


Szabó Lőrinc: SZÁMADÁS

Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
Az emberek.
Legjobb gyönyöreidet kik adták?
Az emberek.
Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
rendetlenebb!
Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
a fejemet.

 

 

 


*


Szabó Lőrinc: Biztató a tavaszban

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán:... másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!



*






azuur•  2014. február 27. 23:38

Illyés Gyula: A recsegő ág

Illyés Gyula : A recsegő ág...


A recsegő ág
szava kell nékem,
a recsegő ág
nagy jajszava a szélben,
azt az én torkom
fújná serényen.

A recsegő ág
panasza indul,
a recsegő ág
zokog ki szavaimból,
mit is tudhatnánk
mást negyvenen túl.

A recsegő ág
-
(Az emlék - egy recsegés;
a szépség: recsegések mélyéből;
mint viharban távoli zene.)

 

.

 

azuur•  2010. május 18. 02:13

versek

 Wass Albert: Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba

 

 

Wass Albert: Magányosság erdejében

 

 

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

 

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

 

 

 

Kun Magdolna:

Egyszerűen mondom

Mikor az ábránd csillogó szemed
tükrében újra mosolyt játszik,
s benne a nap is kacéran szépítkezni
vágyik; akkor ott, abban a percben
megköszönöm neked,
hogy szivárvány-színében én is fény
lehetek ..

 

 

Boodai Sós Judit

Valahol mélyen a szívemben...

 


Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;

lelked vendégül hozzám költözött,

s egy apró rezdülés, egy csendes hang

már énbelőlem is tebenned van.

 

 

 
Tükör barát

Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,
akik pár léptet együtt ballagunk,
amíg az utunk egy irányba visz, -
talán örökké, vagy csak holnapig.

 

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;
lelked vendégül hozzám költözött,
s egy apró rezdülés, egy csendes hang
már énbelőlem is tebenned van.

Magam felé vezetsz, a mélybe le,
s ösvényt nyitok én is bensőd fele.
Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,
igaz tükröt tart két baráti kéz.

Látod bennem, mit én nem láthatok,
szememről oldasz minden hályogot,
s elém teszed szépítés nélkül azt,
mi lépteimben gátol, megakaszt.

Az önmegismerés tükre mutat
fájón valós, hosszú, nehéz utat,
mit végigjárni egymagunknak kell,
de estünkből barát keze emel.

 Bódai-Soós Judit

 

 

 

azuur•  2010. január 10. 22:23

versek

 

Reményik Sándor: Érdemes?

Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
S ha netalántán a hegyekre fújja:
Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?

Mindegy. Megírtam.
És azzal fekszem le ma éjszakára:
Megnőtt egy porszemmel a Himalája.

 

 

Reményik Sándor: Özvegy

Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.

A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen...
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.

Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hős, de nem ravatalon.
Élő erő és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.

A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbről némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.

Ki merne vívni azzal a halottal?

 

*Rajnai Lencsés Zsolt: Csend   

Óh mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak...!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s nem-te-vagy.

Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
Csendben.
Nem szólok semmit.


Nem kell.
Értesz.

 

 

azuur•  2010. január 9. 01:52

versek

 

G. Ferenczy Hanna

Éji tánc

 

Ma este felkért a Szél,

hogy táncoljak vele.

Bár kedvem nem volt hozzá

győzött az ereje.

Elragadott az űrbe,

lángolt a telihold

táncoltunk határokon át,

hol balalajka szólt.

Táncoltunk

Himalája csúcsán

és lavinák között,

vert arany hídon át

az Óceán fölött.

Aludtak lent az utcák

házak, sikátorok

ámulva néztek ránk

az éji vándorok.

Vélték, hogy néma táncunk

csak kósza látomás,

és semmi más – csupán,

lidérces álmodás.

Amikor haza értem

várt rám a nagy magány.

Az egész éji táncot

- csak álmodtam talán?

 

*

 

Álom és valóság

Az álom való,
és a valóság álom,
ha úgy akarod.

 

*

Harcos Katalin


Valaki hiányzik...

 

A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék, de el sosem érem.

Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett

Valaki moccan; álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom;

Valaki néha nagyokat sóhajt;
valamit suttog; valakit óhajt.
Megszeretgetném, hogyha tehetném,
hogy boldog legyen, csak azt szeretném.

Valaki itt van; álmodom álmát;
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.

Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok, valakit vágyok;
kísértenek most szerelmes álmok.

Valaki elment, de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben.

 

 

*

 

Lányi Sarolta

Nagyon csendes szerenád

 

Téged dicsér a némaságom

s daltalan ajkam néked áldoz

lelkem fojtott félénk szavát

te hallod, ha nem is kiáltoz.

 

Beszélj majd énhelyettem hozzád

s őszi táj halkan szelíden,

s az esti szél füledbe dúdol,

hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja

s az álmom is tiéd legyen...

- oh halld e rejtett, hű zenét:

dalol neked az életem.

 

*

 

Lakatos Zsuzsa

Édes álom


Az éjszaka te voltál a vendégem.
Gyönyörű álom volt - tán nem is hiszed.
Szívemből elővettem az emléked,
És itt volt a számban a szádnak íze.

Ismét enyém volt csibészes mosolyod,
Kezed tétova mozdulattal ölelt,
Újra simogatott két erős karod,
S én kértem, hogy egy életen át – ölelj!

Lényed ragyogta be az egész szobát,
Míg enyém volt a csókod pillanata,
Ám a reggellel elillantál tovább,

És én könnyek közt fekve - itt maradtam.
Elrabolt tőlem a mostoha reggel,
De emléked maradt és soha nem megy el.

 

 

 

*

Lányi Sarolta

Ki talál meg ?

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?

Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

Ha visszafordúlna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.

De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?