azuur blogja

Őri István: Csillagösvény

Te gyakran jársz fönt,
az Ösvényen, a csillagok között
s ugye tudod: az űr nem sötét,
mert ha egy csillag kinyitja szemét,
s rád kacsint kedvesen,
és fényt szór szerteszét,
tündérfény vonja be az eget,
s e ragyogásban szép szemed
int a végtelennek,
a fagyos űrnek,
a félelemnek,
s a többi csillagnak,
hogy ragyogjanak,
mert te jössz
készüljenek,
utadra fény-port hintsenek,
hogy lépteid ragyogjanak,
s az árnyak messze fussanak
előled...
mert te jó vagy
s jók néha félnek,
néha bátrak,
néha kevélyek,
mert azt hiszik,
a világ is jó,
mint ők...
te jó vagy
és hiszel,
szeretsz,
emlékezel,
s közben mész az utadon,
a csillagok között,
mint egy álom-tündér,
ki Fénybe öltözött.

Nadányi Zoltán: ÖRÖK SZERELEM

A nők jók voltak hozzám, jók maradnak.
Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk.
Mit bántam én, igaz-e vagy hazug.
Csak szívtam eperízét a szavaknak,
narancsízét a csóknak. Megrakott
gyümölcsöstálról minden zamatot.
Mikor megláttak, első örömükben
felcsillogott egy szép kép a szemükben:
vonagló, édes testük, kicsinyítve.
Bekeretezte a szemöldök íve.
Eltettem ezt a kedves, szép medalliont,
sötét mezőben szép nő teste hajlong.
Volt, akinek megfogtam a kezét,
a derekát és nem kellett beszéd.
Lelihegte az álruhát magárul
és úgy borult rám, mint aki elájul.
A másik azt szerette, ha könyörgök,
lihegve könyörögtem, hogy szeressen,
lihegve könyörögtem, hogy eresszen.
És ő elhúzta száját, szép kis ördög
és ujjacskáiról kacagva, könnyen
törölte le a vérem és a könnyem.
Fantasztikus kalandok a homályban!
Egyiktől a másikhoz... Símatestű
aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam
a szívemet. És nem hangzott el eskü.
Nem volt előtte és nem volt utána
se bánkódás, se zokszó, semmi jel.
És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna
és Margit és Teréz és Gabriel.

Nadányi Zoltán:NEM JÓ NEKEM

Nem jó nekem sehogyse,
nem jó, ha ülsz a széken,
a térded, a cipellőd
egymásra vetve szépen.

Nem jó nekem, ha fekszel,
ha elnyújtózva fekszel
és mozdulsz és a dívány
besüpped gyenge nesszel.

Nem jó nekem, ha állasz, -
mint rémült lepke, csapkod
a szívem térdeid közt,
fölöttük és alattuk.

Nem jó nekem, ha jössz-mégy,
ha mosolyod kigyullad,
ha csöpp csészék filigrán
fülét csippenti ujjad.

Nem jó nekem, ha hajlongsz,
nyitogatod a szekrényt,
s én némán forgolódom,
illemtudó gyerekként.

Nem jó nekem sehogyse,
szólnék, de hangom elfagy,
keveslem, ami túlsok,
túlmessze, túlközel vagy.

Túlmeztelen az arcod,
túlöltözött a tested,
nem jó nekem sehogyse,
mert túlontúl szeretlek.

*

Nadányi Zoltán: KÖRÖSPARTI KORZÓ

Ültél-e a Köröspart
fakorlátján tavasszal,
gondoltad-e magadban,
a nőket nézve s unva,

hogy tarka borítékú
levelek ők ilyenkor,
ez pettyes, az vonalzott
s egy titkos postaláda
önti elébed őket
különböző színekkel,
különböző szagokkal,
kicsit, nagyot vegyítve
s belül egyetlenegy szó,
oly ismert és unalmas?

Én rest vagyok kinyúlni,
hogy egyet is kibontsak,
nekem nem fontos egy sem,
nekem nem szólhat egy sem:

expresszlevélre várok,
melyen kusza a címzés,
keresztülhúzva kékkel,
belül régvárt örömhír!
könnyfoltok! felkiáltó-
jelek! az életem!

Nadányi Zoltán: Üzenet

Gyors a madár és gyors a felhő
gyorsposta nem kell most nekem
a kis csigára bízom inkább
vigye el üzenetem.

Fűszálon kúszva, porban csúszva
csigabiga menj, hírvivő
a nagy tavat kell megkerülnöd
a nagy hegyet: ott lakik Ő.

Évek múltán, ha odaérsz majd
lesd meg, mikor a kertben ül
mikor nincs senki a közelben
csendesség van a ház körül.

Csigabiga bújj elő akkor
add át a bús üzenetem
mondd meg neki, te vagy a postás
tőled üzenem: szeretem.

Nadányi Zoltán: Az utak

Az utak,
az utak,
az utak eddig mind hozzád tolultak.
A gyalogutak, kerti utak, utcák,
az országutak, mindahányan voltak,
hozzád siettek, hozzád bandukoltak.
Ha másfelé ment egy, az is feléd ment,
csak kerülőt tesz, az volt titkos terve.
Az utak úgy tódultak oda hozzád,
mint a folyók, patakok a tengerbe.
Az utak mind, mind egy ágba szakadtak,
a kerted alá folytak, ott bebúttak
és felfutottak a lépcsőn az utak
és odacsúsztak a lábad elé,
az ágyad elé, sorba, valamennyi.
A futószőnyeged akartak lenni.
De most az utak össze-vissza futnak,
a gyalogutak, kerti utak, utcák,
az országutak útjavesztett utak.
Most összegabalyodtak. Azt se tudják,
hogy hol keressenek. Nekivadultak.
Megbolondultak. Mint futóbolondok,
világgá futnak az utak, az utak.

"Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek […] Hangokat hallunk, elhitetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: „Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd.” Csakhogy az írók nem növik ki."

Stephen King

SZABÓ LŐRINC:

ÉRZÉKENYSÉG

Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet -
mint valami állandó szédület

kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,

úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és

egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
- én meg kapkodást tőle, dadogást,

s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Szabó Lőrinc: SZÁMADÁS

Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
Az emberek.
Legjobb gyönyöreidet kik adták?
Az emberek.
Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
rendetlenebb!
Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
a fejemet.

Szabó Lőrinc: Biztató a tavaszban

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán:... másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!

Hatos Márta

Csak nyíltsággal

Csak ülj le velem szemben,
mintha ezer éve itthon lennél...
Csak ülj le - mint szokás -
olyan tudattal, mikor napra-nap
dolgod rendben tetted, mikor kell már
testnek, léleknek az érdemelt nyugvás.
Csak ülj le és hulljon le rólad
az udvarias pompa, úgy szólj hozzám,
mintha ezer éve velem élnél,
mert az enyhülést vágyó szavak
felengedik a test fáradt feszülését,
a lélek görcseit.

Mondd el az első percet,
s mit még megélni remélsz,
oly természetesen, miként benned is
örök törvény szerint lüktet a vér,
és ne feledd: színezni múltat,
jelent, vagy jövőt annyi, mint gyalázni
más megjárt, vagy készülő kálváriáját...
Csak nyíltsággal birtokolsz bizalmat,
s bizalmad rá a tét - ha becsülöd
magad ennyire -, a tisztelet a másiké...
Csak ülj le velem szemben
s beszélj, beszélj...