egy novella a kötetből Szűnni nem akaró eső

lilapetunia•  2017. november 9. 14:53

Szűnni nem akaró eső


Néhány évtizede történt, amit most elmesélek, valahol Szibériában. De tulajdonképpen hely is, és idő is mindegy, bárhol, bármikor megtörténhetett volna hasonló.

Egy kisváros élte a maga csendesen csordogáló életét valahol a tajga közepén. Elég messze voltak a nagyvilágtól, de még tőlük is messzebb voltak azok az emberek, akik kint a tajgában, mindenféle civilizációtól érintetlenül, régi hagyományok által rögzített módon éltek. A kis tunguz falu emberei ritkán érintkeztek a városiakkal, többnyire csak akkor, ha egy-egy kereskedő kimerészkedett hozzájuk prémért, értékes állati prémeket vásárolni.

Az egyik nyáron nagy aszály sújtotta a vidéket, dühöngött a szárazság mindenfelé, tönkrement minden vetés. Várták, várták a feloldozó esőt, de hiába, heteken keresztül még egy kicsinyke felhő sem mutatkozott az égen. Nem éppen ünneplésre való időszak az ilyen, de a nagy hivatalos állami ese-ményt meg kellett ünnepelniük. Valamelyik vezetőnek az az ötlete támadt, hogy a nagy ünnepélyre hozzák el busszal a kis tunguz falu embereit is, ezzel is mutassák a Felsőbb Szerveknek, hogy náluk bizony a különböző fajtájú emberek békes-ségben élnek.

Ahogy eltervezték, úgy is cselekedtek. Az ünnepség rendben zajlott, délután szinte az egész városka kint üldögélt étel-ital mellett a város melletti nagy réten. Az idő továbbra is na-pos volt, és szélmentes, folyt a bor, a vodka, zavartalanul ünnepeltek.

A tunguzok egy kis elkülönült csoportot alkottak, természetesen étel-ital nekik is adatott, de a néhány hivatalosan melléjük rendelt emberen kívül nemigen beszélgettek mások-kal. Egyszer csak valaki – talán elég sokat ivott már – azzal szólította meg őket:

– Ti nem tudtok esőt csinálni? – s ezen persze mindannyian jót nevettek. Mindannyian, kivéve a tunguzokat. Ők hallgattak. Mikor a hallgatás szétterjedt, előlépett a csoportból öt apró öregasszony. Senki sem tudta a korukat, és azt sem, hogy vajon mindig ilyen kicsik voltak-e, vagy az öregségben összeaszalódtak? Csendesen mondták:

– Mi tudunk esőt csinálni.

Óriási nevetés tört erre ki, végighullámzott az egész réten.

Akkor az öt pici öreganyó összedugta a koponyáját és csendes zümmögésbe kezdett. A hozzájuk közellévőkön kívül alig hallotta más, akkora volt még a részeg vigyorgás.

De nemsokára megjelentek az első felhők, és alig félóra elteltével elkezdett esni az eső.

Az ünnep így hamar végetért, a tunguzokat a busszal hazavitték.

Az emberek két-három napig örültek az esőnek: végre, végre, éppen itt volt az ideje! Megteltek a patakok, megteltek az esővízgyűjtő edények, víz, víz, jaj, de jó, hiszen víz nélkül nincs élet.

Mikor már tizedik napja esett egyfolytában, az emberek kezdték megelégelni az esőt. Már sár volt mindenütt, áradás-sal fenyegettek a folyók, az emberek most már azért lesték az eget, hogy mikor marad végre abba az eső. A városi elöljáró, mikor összetalálkozott az utcán a pópával, meg is jegyezte neki: Atyám, szólhatna ott fent, hogy most már abbahagyhat-nák! A pópa sértődött arcot vágott, természetesen ő is hallotta, hogy mi történt az ünnepségen. Az én istenem ezért nem felelős – valami ilyesmit válaszolt, aztán elsietett.

A huszadik nap után az elöljáró a katonaság segítségét akarta igénybe venni. Felhívta az egyik komáját, aki az egész körzet katonai vezetői közé tartozott.

– Besegíthetnétek, hogy elálljon végre az eső! – mert az nyílt titok volt, hogy a hadsereg próbálkozik az időjárás manipulálásával.

– Ahhoz magasabb szintű döntés kell, mint mi vagyunk – felelte a barátja, aki azért megígérte, hogy megpróbál magasabb körökben utána kérdezni. Meg is tette, és másnapra már kapott egy letolást a főnökeitől: az eső befolyásolás egy fontos projekt, állami titok, hadititok, nem szabad ilyenről civilekkel beszélgetni!

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.

Bár szégyellte még önmaga előtt is, de a város elöljárója ekkor kiment terepjáróval a tunguz faluba, megkérni az öregasszonyokat, állítsák el az esőt.

A faluban nem talált senkit. Az egész lakosság felszedelődzködött, és északabbra költözött. Ezt ugyan hivatalosan be kellett volna jelenteniük a körzeti elöljáróságon, de az ilyen előírásokat egyrészt a tunguzok nem is ismerték, másrészt ő maga sem törődött vele komolyan mostanáig.

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

lilapetunia2017. november 10. 09:35

@Rozella:
Örülök, hogy tetszett, :)

Rozella2017. november 9. 19:33

Az öregekkel eltűnik egyfajta ősi tudás és sok elveszik a természet nyelvéből is, mert ők értették... A "hadsereg " soha nem fogja megérteni... / a vége lehetett volna kicsit izgalmasabb.../ :) de jó, érdekes írás...