Ha az élet...

Ha a béke apró madár,s az út szélén gubbaszt egyre,

S te leszel az,ki rátalál, emeld fel a tenyeredbe.

Pislog nagyot majd riadtan, s remegni kezd piciny teste,

Így hát leszel jó nagy gondban, hogy tenned majd mit is kéne.

/részlet- Te mit tennél?/

Ha az élet atombomba,

Bárkit dönthet nyomban romba,

Szegény, gazdag, felnőtt, gyermek,

Cipelni kell mindenkinek.

Ez a szörnyen súlyos terhünk,

Lenullázná összes tervünk,

Hogyha téves útra lépünk,

Meggörnyedve kell majd éljünk.

A lelket lassan agyonnyomja,

S rámered a piros gombra,

Mindent megold egy mozdulat,

S felsikolt majd kelet, nyugat.

Ennyi volt a dicső létünk?

Örüljünk, hogy ma még élünk.

Nézd,hogy mit tesz épp az álnok,

S bólogatnak csak a bábok.

Egyre sírt ás, bár jelképeset,

Több millió embert temet.

Van egy másik perspektíva,

Mondanám, hogy Isten útja,

De inkább más útra léptünk,

Ahol lehet még több pénzünk,

Így lett a sok mégis kevés,

S másoknak a megélhetés,

Lesz majd csak a napi kínja,

Ezért fekszünk majd a sírba?

Ezért és még sok más okból,

Sírunkon a halál táncol,

Ha nem kapunk végre észbe,

Szavazva az emberségre....

Ez már talán kevés régen?

Mennyi ember hal még éhen?

A válaszértlelkedbe nézz,

Amikor majd a gombhoz érsz,

Megnyomod, vagy maradsz ember?

Pusztuljon az összes fegyver.

Ha az élet aknamező,

Vajon ki lesz majd a nyerő?

Toporgunk majd csak egy helyben,

És az évek múlnak csendben.

Lelkünk ege sosem napos,

A béke csak látszólagos.

Elég egyetlen rossz lépés,

És hogy mi lesz, rég nem kérdés.

Berobban az össze akna,

Túl közel lettek lerakva,

Mert nem szokványosak ezek,

Ráadásul ingyenesek.

Beszerezni bárhol lehet,

Hatalomvágy és gyűlölet,

A két legfőbb adaléka,

Az emberből így lesz préda,

Ámde a saját kezében,

Én ezt meg, sosem értem.

Sok akna van már lerakva,

De ha nem állsz be a sorba,

Én azt mondom van még esély,

És az éj majd nem lesz fekély,

Mely szívedben egyre terjed,

Hogy lehet így békét lelned?

Felszedhetők még az aknák?

Ezt tán odafent sem tudják.

Én csak azt az egyet tudom,

El, sohasem aknásítom,

A jövőmet őrült módra,

Mert az élet emberpróba.

Ha a világ kocsma volna,

Be lennénk jó gyakran rúgva,

Éjjel-nappal dalolásznánk,

Fegyvert egymásra nem fognánk.

A kocsmáros Isten lenne,

Sosem dolgozna Ő zsebre,

S ha a piát felvizezné,

Csakis jó szándékból tenné.

Ne rúgjunk be olyan nagyon,

Mint csacsi a domboldalon,

Mert rumot kapott víz helyett,

És bőven lefetyelhetett.

De a világ nem egy kocsma,

Ezért döntjük inkább romba?

Igyál velem, ennyit kérek,

És nem leszünk ellenségek,

Százszor inkább részeg leszek,

Minthogy mondjuk fegyverkezek,

Kirúgok én jól a hámból,

Ha nem lőnek majd rám bárhol,

S így számomra nem is kérdés,

Vezérel egy józan érzés...

A világ tőlem lehet kocsma,

Hogyha ez a Béke ára.

Ha az élet Pokolfolyó,

A tárban csak három golyó,

Döntsön a Sors majd helyette,

Józan ésszel szembe menve.

Fuldokol már évek óta,

S nem jön senki, hogy kihúzza .

Akik néha arra járnak,

Az egészből mit se látnak,

Vagy, ha igen, elfordulnak,

Mentőövet sosem dobnak.

Úszni persze megpróbált már,

De sikerrel úgy sosem jár,

Ha a lelke kapálódzik,

Ölelésre egyre vágyik,

De nincs senki, csak a Magány,

Árnyékot vés lélekfalán.

Elűzné, de mindhiába,

Így lett ő a néma társa.

Odakint a tavasz tombol,

Odabent a Halál táncol,

Önmagához ezzel hívja,

„Velem sosem fekszel sírba,

Hiszen sírod épp az élet,

Nyögve-sírva dobban szíved.

Ó a szegény úgy megállna,

Békére csak így találna”.

Mivel békét tényleg nem lelt,

Kezébe fogta a fegyvert,

Beletett még pisztoly golyót,

Mentse ki egy a fuldoklót.

Az esély így növekedett,

Öt az egyhez szabad lehet.

Fegyvercső a tarkóhoz ér,

Szíve heves, de mégse fél.

Sokkal inkább reménykedő,

„Mutass utat Tér és Idő,

A megnyíló végtelenbe,

Ahol vár a Béke csendje.”

Érinti a ravaszt úja,

Felemelő a perc súlya,

Kintről épp vidám zene szólt,

S az balak félig nyitva volt.

Beszállt rajta egy pillangó,

Az él t nem csak Pokolfolyó,

Habár néha úgy érezzük,

És a fegyvert kézbe vesszük.

A pillangó dolgát tette,

S rá szállt a pisztoly csőre.

Nem kapkodta el a dolgot,

Csak egy pillanaton múlott,

S ólomgolyó útjára kel...

Isten távol, mégis közel?

Dermedten nézte az ember,

S nem dörrent el a fegyver,

Ez égi jel, más nem lehet,

Bűn kiontani életet.

Hát a pisztolyt leengedte,

S ott maradt rajta a lepke.

Isten küldte? Véletlen volt?

Ma még az igazság zárolt.

Vagy tán mégse, hogyha érzed,

Miről szól a földi léted,

Sohasem az elmúlásról,

Öleld át, hogyha fázol.