liketorn régi blogja

Vízvégzet

Vakond, ürge rombolja a gátat, 
Fű alatt nem látszik a járat, 
Távolról ezt sajnálja a bánat, 
Hegyre kell építeni házat. 

A tengerszint alatt félő, 
Véget ér a sok bő esztendő, 
Meggondolja magát a sors, 
Rákeledel leszel és pont... 

Vagy jön egy helikopter tán? 
Ki vigyáz ha ember milliárd? 
Jobb ha cuccod összekapod, 
Előre szerzel csónakot. 

Amíg simogat még a nap, 
Lehet enni, inni nagyokat, 
De megfordulhat sors kereke, 
Élni kell, mint eddig sose. 

Ha jó úton jársz azt érzed, 
És mielőtt elér a végzet, 
Teszel valami fontosat - 
Atlantisz felmagasztaltat!

A nap kérdése

Napocska is felsüt, tébolyult a szeme, 
Veszettül vár az emberlét végére. 
El fogjuk érni vajon a csillagokat, 
Vagy megfogjuk egymás kezét csupáncsak 
annyi idő maradt, bűnbánó pillanat? 

Azért, mert nem egyre dühösebb a nap, 
A földi igények egyre nagyobbak, 
Már ráléptek a bolygó tyúkszemére, 
Most már leplezetlen a nap kérdése: 

Meddig szerencsejáték a földi lét, 
Nekünk hajlakk, unokánknak haja ég, 
Ha kijön a felszínre, megvan-e az ég? 
Nem igaz hogy ennyi telik tőletek, 
Embernek javára választott főfejek! 

Hogyha az ember emberséges lenne, 
Nem barom, úgy volna esélye, na meg 
az életnek némi látszat értelme. 
Ez nem épp kritika, inkább sírfelirat, 
Lehetetlen felkelteni álmából a holtat...

Kábán, szakadozott röpke alvás után,

Gyógyszereken rágódva

Gyógyszerhez az ember nem kedvében nyúl, 
Segély az, ha az egészségnek éppen alkonyul, 
S a mellékhatást... Vegye be a gyomor. 
Fel kell áldozni a napot piszkosul, 
S meggyógyulni, hogy újra futva loholj! 
Lemarad, ki kimarad, civilizált törvény, 
A jó életben úgysem hagynak soha békén. 

Mindenre van már egy jó kis pirula, 
Egyszer hasznos, máskor lópikula. 
Döntse el az ember hogy gyógykezel vagy szenved? 
Ám eddigi információkból vélem, az sem tudható meg, 
A méregből medicint alkotni hivatása, 
Vagy röhög a főgyógyfej véres markába? 
Hogy ő ki ne maradjon: szere hasztalan és drága? 

Az embernek felelőssége jól lenni, 
Ha másért nem, a többség kényszeríti. 
A beteg néha fel sem fogja baját, 
Ha késő, szedhet sokszor több pirulát, 
Így élünk mi hetven-nyolcvan évet, 
Hogy megérjünk egy steril, tiszta véget -
Forog a mókuskerék, és kiszállni meg vétek.

Nem tetszetős dolog a metrózás, a tömeg nyomora,
Inkább menjen az ember öt kilómétert vidéken a boltba.
A város fényétől nem látszik a csillag nagyja,
És a természet visszaszorul apró lugasokba,
Egy nem érdemes fajnak jó csak: az emberiségnek,
Gyorsétteremben csipegetnek koleszterint, ebédnek.
Természetes élőhelyük minden jóval szolgál,
Steril, mint a kórház, megél az életképtelen immár.
Az urbán zavarban a sok hang érvényesülni próbál,
Aki nem szociális annak a város börtöne lett ám,
Behúzza a gyár, az iroda, a diszkó a nagyot,
S kiköp engemet: kit a város korán nyugdíjazott...
Messziről zörejlik álmomban elém a régi lét,
S reggel gondolom: de hát itt sincs védettség,
Ugyanúgy betegen. Csak most több a szoba és tér,
Ha a város hív, talán ismét metrót koptatnék.