liketorn régi blogja
Kábán
Kábán, szakadozott röpke alvás után,
Felmászok a kávén az ébrenléti rátán,Hogy megnézzem egyben-e még a világ,Aztán meglátlak, s inkább alszom tovább.Picsogj csak, álkedves, mint szitán átlátok rajtad,Ha nem is nézlek, sejtem, milyen álnoki lény vagy,Láncon tartasz embert míg Istennek kötve van keze,Rezervátumom add meg, többre nem futotta sose.
Nem fogsz farkamnál megfogni soha.Eltűnnék, ha erre lehetőség volna.Elég ha kávémba nem köpülsz bele,Bár elfújna téged a változásnak szele!
Szövöm csak egyre szűkülő álmaim,Remény hal meg utoljára, ígyrázhatom még soká láncaim.Nehéz lesz mindíg, nehéz lesz megint.
Gyógyszereken rágódva
Gyógyszereken rágódva
Gyógyszerhez az ember nem kedvében nyúl,
Segély az, ha az egészségnek éppen alkonyul,
S a mellékhatást... Vegye be a gyomor.
Fel kell áldozni a napot piszkosul,
S meggyógyulni, hogy újra futva loholj!
Lemarad, ki kimarad, civilizált törvény,
A jó életben úgysem hagynak soha békén.
Mindenre van már egy jó kis pirula,
Egyszer hasznos, máskor lópikula.
Döntse el az ember hogy gyógykezel vagy szenved?
Ám eddigi információkból vélem, az sem tudható meg,
A méregből medicint alkotni hivatása,
Vagy röhög a főgyógyfej véres markába?
Hogy ő ki ne maradjon: szere hasztalan és drága?
Az embernek felelőssége jól lenni,
Ha másért nem, a többség kényszeríti.
A beteg néha fel sem fogja baját,
Ha késő, szedhet sokszor több pirulát,
Így élünk mi hetven-nyolcvan évet,
Hogy megérjünk egy steril, tiszta véget -
Forog a mókuskerék, és kiszállni meg vétek.
Vidéken
Nem tetszetős dolog a metrózás, a tömeg nyomora,
Inkább menjen az ember öt kilómétert vidéken a boltba.
A város fényétől nem látszik a csillag nagyja,
És a természet visszaszorul apró lugasokba,
Egy nem érdemes fajnak jó csak: az emberiségnek,
Gyorsétteremben csipegetnek koleszterint, ebédnek.
Természetes élőhelyük minden jóval szolgál,
Steril, mint a kórház, megél az életképtelen immár.
Az urbán zavarban a sok hang érvényesülni próbál,
Aki nem szociális annak a város börtöne lett ám,
Behúzza a gyár, az iroda, a diszkó a nagyot,
S kiköp engemet: kit a város korán nyugdíjazott...
Messziről zörejlik álmomban elém a régi lét,
S reggel gondolom: de hát itt sincs védettség,
Ugyanúgy betegen. Csak most több a szoba és tér,
Ha a város hív, talán ismét metrót koptatnék.
Mágus
Mágus
Egy lángoló tekintetű, göthös, görnyedt hátú köhécselő ikon,
Bűv s baj, mágia, gonosz, jó fölött uralkodó példátlan hatalom.
Időről időre úgy tűnik már nincs, aztán fénye előbukkan újra,
Minő kimondatlan titkokat, sebeket óv a kámzsa sötét súlya?
Fényben vele, az árnyékban ellene, nem minden dobás kerek,
- Megátkozták lehet, midőn megkapta a Raistlin Majere nevet -
Elhozná az éjkirálynő az örök sötétet, a mágus csak sarkára áll,
S győzve győz. Hála? Most végleg járhatja homály birodalmát.
Magányos végig mint egy szál kóró a pusztán, ez a kiváltsága,
Vagyis hogy inkább a kiváltságnak szörnyű emberpróbája?
Mi irigylünk téged, pedig neked mindenkinél rosszabb,
Csupán embertelen sorsod fogtad s vissza fordítottad.
A fa alatt
A fa alatt
- Vajon mi mit kapunk, mikor előttünk az ünnep?
Mondja a sok erős, kinél kérni még nem szégyen,
Karácsonykor túl kell lépni humán büszkeségen.
Ki olyan hatalmas hogy a másét elveszi erővel,
Együttérezhet-e ilyenkor egy kizsákmányolt lénnyel?
A válasz: nem; ne legyél már ostobenkó Jakab,
Mi nyugodt szívvel üljük körbe mindig asztalunkat.
Jól van az úgy, ha minden a te lelkeden szárad,
Rongynak, törölgetni jó.
S a mikulás letagad. Ho-ho-hó!
Maradéknak maradéka elég undorító.
Íme a szörnyeteg, mire olyannyira vártál,
Koponyába csomagolva rád pislog a fánál,
Javaidra ne bánd, hogyha elcsöppen a nyála,
Te tetted ilyenné, így nem válthatod vissza.
Kell is az hogy rád maradjon valami kis bosszú,
Ezt nem teszed már jóvá, a bűnlajstromod hosszú!
Etesd hát és itasd ezt a nyálzó, éhes szörnyet,
Legyen végzeted, melyként a vége voltál egy
ártatlanul birtokba vett félemberi létnek.
A szörny én vagyok, készíts nekem fekhelyt,
Azt hiszem, a fa árnyékából többé nem kelek fel.
Az elnyomó kisebbség mind fölött uralkodik,
Hiába osztanak ételt, ha a hal a fejétől bűzlik,
Nagyon sokan szűkölködnek, kevésnél a haszon,
A végén meg elillannak, egy rejtett vonalon.
Most már szinte jobb, ha a szegénység az kussol,
Nem járatja lepcsöst, a gyomra akárhogy is szorul,
Az a jó, ha a közép semmiről sem tud,
A tudatlanság öröm, s a hiány lassan nálunk,
Úgyis lassan, önmagától, a kárhozatra zárul.