liketorn régi blogja

Adok-kapok szóművészet,
Amit főzök, azt eszem meg.
Én csak törtburgonya vagyok,
Lesem mit főznek a nagyok.
Csodás dolog: megnyilvánulás,
Éhes vagyok rád, alkotás!

Nem bánom ha alap kaja,
Vagy remeg az író karja,
Legyen sokrétű az étlap,
Oszd meg velünk tudásodat!
Írjuk ki bús világunkat,
Minden egyén más eszközt kap.
Nekem krumpli, neked mid van?

Gépek, előre,
Éjszín az ember vére,
Tüzelőanyag.

Ég az örök hamvasztókamra,
Gőz és lélek sikoltása,
Mindig lesz rabszolga nyája,
Ameddig van igény rája.

Ez a világ füstbe fúlt terv,
Akkor van jövő, ha vész az ember.
Vajon lesz úgy mentőkabin,
Míg gépünk rajtunk uralkodik?

Ez egy zöld bolygó,
Nem örök állapot, hogy
tart ily állatot.

Kohóban edződik az acél,
Szörnyethal százszor, mire ér
kaláccsá a búza.

Még a vakfolt is talál végül szemet,
El lehet ám tüzelni az ünnepi szenet.
Mi kopunk, vagy a fagyok keményebbek?
Eltűnnek a rémek, ha vége van a télnek!

Mindennek oka van. Emeld fel a fejed,
Erődhöz van mérve minden egyes terhed.
Igyál fenékig, nem számít hogy méreg,
Egyenlő az élettel, és láttat értelmet.

A büntetésnek vége már,
Gyere vissza, szívünk vár,
Jöjj közénk, itt a helyed,
Nem ebsereg közt lenned
valami utolsó embernek,
Egy megbélyegzetettnek -
A világ tévesztett meg...

Foglald el kitöltetlen, régi 
térközöd, várt rád mindenki,
Új lappal indulsz. Légy kedves,
Kevésnek is örülj: mint én meg te,
Vagy kinek szívét mélyen sebzette
hiányod, hogy nem vagy mellette,
Egy lánynak, s többek is várnak!

Emberszámba vagy ismét véve,
Örülj, ím a büntetésnek vége.
Te döntöd el mi lesz majd vele,
Fekélyes seb, igaz tanmese?
Szagolhatod köztünk a világot,
Nem kell tovább reszelned rácsot.
(Reszeljed majd inkább a párod :) )

Lepereg a szidás, kritika,
Ha van is valóságalapja,
Elfoglal a vad iskola,
Akad mit tákolni rajta.

Csak hagyj élni, nem zavarok,
Kellenek a pillanatok,
Lebetegszem úgyis aztán,
Tetéged így igazolván.

A sors mint te, nem bocsát,
Nagy halál és kis halál,
Üres kezem felvagdosva -
Szegény lettem, nézd, és árva.