Világkatlan

Nézd a teknős hatalmas hátát, 
Azon hordja az ember világát, 
Nézd a világ hegedt képét ím, 
Mennyi méltóság és mennyi kín. 
Az ember örök, a föld viszont nem az, 
Öreg-lassú alkimista katlanja csupáncsak. 
Az ember folyton változik meg alakul, 
Amikor már nem képes, ismét atomokra hull. 

Magát búfelejteni pottyan az 
emberisten a föld porába ugyan, 
De ő is a por része lészen, 
S ha a mozaik rá eső része 
készen, aludni megy szépen, 
Horkolása sajna nem hallik át a téren, 
Nem tudni így, hol szuny, a föld alatt, az égben? 

Ki fiatal, ki vén lélekkel jön erre a világra, 
Cseperedik szépen saját szakállára, 
Míg a homokóra végső szeme neki le nem pereg, 
Alkot, rombol, ő itten a megfogható lényeg, 
Oly sok a szín hozzá, hogy az már szinte méreg. 
Sok egyéb mellett övé a tapintható, 
Édes hiábavalóságból egy emberöltő-kóstoló, 
S ha a földi létnek vége, neki még úgy is jó, 
Mert a lélek örök, csupán a porhüvely múlandó. 

S a megnemszületett kicsinyek sora, 
A bennük lakó fény fel lesz vajon gyújtva? 
Nem hinném hogy ők a töltelék, a habarcs, 
Mert az a sorstól szörnyen igazságtalan volna, 
Inkább a szerencséjük tán olyannyira fura, 
Míg ők világot építeni nem kerülnek sorra, 
Álmodnak egy szelet határtalan végtelent, 
Később ébrednek csak, s ők akiknek lehet, 
A világ egy másik korban kerek. 
A kelleténél tovább álmodott a szemük, 
Ők érezhetik úgy, más világban helyük.