A kiválasztottak

- Ez nem hangzik túl jól. – szabadította ki önmagát Yosy a sziklatömbnyi súlyú mondatok alól. – De keressük meg a történtek jó oldalát, és azt szemünk előtt tartva, erőt ad a továbbiakhoz.

  - Ám mi van, ha jelen esetben nem létezik az a bizonyos jó oldal, mert ez egy lehetetlen küldetés számunkra.– szólalt meg először Che Ming. Negyvenes, kínai férfi volt, de nem a kungfu filmekből ismert cingár fajta, mert rendelkezett legalább tíz kilónyi súlyfelesleggel.

• – Hát ez szép. – húzta el a száját Georg. – A keleti világból egy optimista és egy pesszimista érkezett közénk, pedig itt csak a realista gondolkodás segít.

  – Mármint maga szerint. – tette hozzá Natasa. – De hogyan lehetnénk realisták egy képtelen helyzetben?

  – Épp ez a kihívás benne. – jegyezte meg halkan Davide, az olasz. Ötvenes férfi volt, s tán már nyugodt, békés arcáról sejteni lehetett volna, hogy mi a hívatása. De reverendája egyértelműsítette ezt.

  – Jól gondolom, hogy mindenki az anyanyelvén beszél? – váltott témát Dénes, mire mindenki bólintott.

  – Mégis értjük egymást. – csodálkozta el magát Benita, a spanyol szépség. – Ez fura, hiszen én például Japánul nem tudok.

  – Milyen nyelven tud?

  – Spanyolul.

  Feszült helyzetükben ez a szó, varázsszónak bizonyult, mert ahogy elhangzott, többen is összenéztek mosolyogva.

  – Furcsa, hogy így megértjük egymást, de ez csak egy dolog. – törte meg a varázst Georg. – A lényeg, hogy mindenkinek van egy hétköznapi élete, aminek most betett ez az utazás. Például nekem délután háromkor van egy nagyon fontos üzleti találkozóm, ezért legalább kettőig meg kéne oldanunk ezt a problémát.

  – Gondolom a találkozó előtt akar majd zuhanyozni és ruhát váltani. – jegyezte meg Dénes és mintha apró mosoly bujkált volna a szája szegletében.

  – Feltétlenül. - vágta rá a német, mert bizonyára nem vette észre a mosolyt. – Igaz, van még hét óra kettőig, de azért ne fecséreljük el az időt. Oldjuk meg ezt a hülye feladványt, aztán már itt sem vagyunk.

  – Ez egy vicc. – rázta a fejét Natasa. – Mégis mit képzel magáról, hogy majd mindenki a tárgyalásához igazodik?

  – Ilyet én nem kértem, örülnék, ha nem forgatná ki a szavaimat.

  – Maguk nem érzik? – vetette közbe Greg. – mintha gyorsult volna egy kicsit a vonat.

  – Szerintem is. – bólintott a lelkész. – Lehet miattunk?

  – Már bocs atyám, de ez baromság. - söpörte félre a kérdést Jonny. - Akár hol is vagyunk, ez csak egy fémkaszni, és nem érző lény.

  – Bárhogy is van, javaslom maradjon pár percre csendben mindenki és gondolja át az életét. A bűneit, amiket azonban még jóvá tehet. Talán ez a megoldás kulcsa. - pillantott végig a jelenlévőkön Davide. S ha nem is percekre, de egy rövid időre csend „lett úrrá”, a vonatszerelvény utasterében.

  – Bizonyos bűnöket képtelenség jóvá tenni. – jegyezte aztán úgy fél perc elteltével egy fanyar mosollyal kíséretében az angol.

  – Ha jól értettem, arra utalt az atya, hogy maradjunk egy darabig békés csendben és akkor hátha lassít majd a vonat. - jegyezte meg Yosi.

  – Nem erre gondoltam, de akár még ez is segíthet.

  – Ha még csak nem is pisszenünk, tényleg lehet, hogy meg áll? – pillantott körbe sejtelmesen Benita.

  Többen is azt várták, hogy majd elmosolyodik saját szavai nyomán, de mivel nem tette, úgy tünt, komolyan gondolja, amit mondott.

  – Nekem meggyőződésem, hogy léteznek emberfeletti dolgok világunkban, tehát támogatom az atya ötletét. – mondta el egy szuszra Yosy

  – Én nem. - szögezte le Georg – Csak elfecsérelnénk drága perceket a semmire, ahelyett, hogy rájönnénk, miképp térhetünk vissza a rendes életünkbe.

  – Nyugi Mr Precizitás, kettőig lesz arra is idő. – nevetett Jonny.

  – Javaslom szavazzunk. - etette fel Dénes az ötletet, s mivel nem volt ellenvetés, nyomba hozzá is kezdtek. Mintegy fél perc múlva már meg is lett az eredmény 5:3 az „elmélkedés javára”. Bret és Georg mellett meglepő mód Natasa tette le még a voksát a „nem” mellett.

  – Végre valamiben egyet értünk. - villantott meg egy mosolyt a német Natasa felé. Az út során most mosolyodott el először. Lehet utoljára?

  – Nos igen, de mire mentünk vele? – érkezett a költői kérdés válaszképpen.

  – Szerintem, aki nagy–nagy bűnbatyut cipel a hátán, az nem szereti a csendet. – pillantott körbe Yosy, majd rögtön meg is magyarázta szavait. – Képregény rajzoló vagyok, és nem rég kitaláltam egy a témához kapcsolódó történetet. A főhős...

  – Bocs, de inkább majd megvenném az újságárusnál, ha úgy döntök. - vetette közbe Greg.

  – Engem érdekel. - hajolt kicsit előrébb Benita, miközben végigsiklott tekintete Yosi felsőtestén.. - Fogadok, hogy egy izmos, jó képű japán pasi volt a főszereplő.

  – Nem csak a bűneiket cipelőket nyomaszthatja a súlyos csend. – tért vissza az eredeti témához Natasa maga elé bámulva. Várták, hogy folytassa, de nem tette.

  – Mindenkinek vannak démonai, de szembe kell nézni velük. - tette meg helyette Dénes.

  – Ennek most jött el az ideje. – folytatta a gondolatot az atya – Békéljünk meg a múltunkkal, bármi is történt. Én azt mondom, ha ez tiszta szívből tesszük, lehet, hogy megáll a vonat.

2023. 07. 01.

Ekkor indul a „történet”, melynek más-más országokban élő nyolc főszereplője/Angol, Japán, Magyar, Francia, USA, Orosz,Kínai, Német/ száguldó vonatszerelvénybe záródik, míg a többi szerelvényben neutronbombák találhatóak. A vonatot csak ők állíthatják meg, ám a szerelvényt nem tudják elhagyni, és vészfék nincsen.

De akkor mit tehetnének? Hamarosan kiderül, ugyanis, ha széthúzás van köztük, a vonat gyorsul, ha pedig egység, akkor lassul. Vajon képesek megállítani a vonatot? De ez még csak történetük kezdete lesz, mely tán nem is egy történet, hisz a jelenben játszódik...

2024.

- A következő megálló neve, Pokol. - tudatta egy kellemes, mély baritonú hang az utasokkal, amit persze ők csak kezdetben morbid viccnek hittek. De amikor automatikusan lezáródtak az ablakok, és az átjárók, már nem találták viccesnek.

- Mostantól kezdve önökön, a harmadik szerelvény utasain múlik, hogy megérkezik-e a vonat, az említett állomásra, aminek a neve persze nem szó szerint értendő. Annyit még, hogy ez nem egy szokványos vonat. Az, hogy más-más nemzetiségűek, még csak a legapróbb furcsaság, ahhoz képest, ami vár önökre.

Az utasok szavai nyomán körbenézve rögtön láthatták, hogy ez a hang nem mellébeszélős fajta. Mindegyikük fején volt egy-egy baseball sapka, melyeken országuk neve „díszelgett”. Amerika,Oroszország, Japán, Magyarország, Anglia, Németország,Kína, Olaszország. Nyolcan voltak a szerelvényben.

- Gondolom vannak kérdéseik. - folytatta a hang. - Feltehetik őket, mert hallom önöket.

- Mi ez a baromság?! - nyitott nem épp fennkölt költői kérdéssel Jonny, az amerikai. Húszas éveinek elején járó, sportos megjelenésű srác volt, vállig érő fekete hajjal, de összefogva hordta. Arcra simán szerepelhetett volna egy cigi, vagy italreklámban, szóval kívülről nézve igazi amerikai álompasinak látszott. Az-az csak látszott volna, ha nincs rajta 6-7 kilónyi túlsúly. - Azonnal állítsa meg a vonatot! - tette hozzá emelt hangon, de már kicsit visszafogva magát.

- Sajnos rossz hírem van. Bizonyos események hatása miatt, a vonat onnan nem állítható meg, ahol én vagyok. Egyedül önök képesek erre, de, hogy miképpen, azt nem árulom el.

- Mert nekünk kell rájönnünk. - bólintott Dénes, a magyarországi utas elgondolkodva. Ötvenes, átlagos megjelenésű férfi volt, s kora ellenére, rajta túlsúlyt nem lehetett fellelni.

- Nyugalom emberek. - emelkedett fel ültéből Greg, az angol. Hasonlóan ötven év körüli, ám tömzsi, kerek arcú férfi volt, olyan igazi aktakukac típus, aki fölött átnéznek a nők általában még akkor is, ha nem magasabbak nála. - Ez az egész csak az én álmom lehet. Éppen munkába tartok vonaton ülve, és gondolom elszundíthattam.

- Már miért lenne éppen a maga álma?! - szegezte neki a kérdést Natasa, az orosz hölgy. Ő az a típus volt, akinek nehezen meghatározható a kora, ugyanúgy lehetett harmincas éveinek elején, mint akár a végén. Nem volt kimagasló szépség, egyszerű, sima vállig érő barna hajat viselt, de pillantásában volt valami különleges, titokzatos, ami általában felkeltette a férfiak érdeklődését. - Bármelyikünk álma lehet. - tette hozzá, mire Luigi, az olasz elmosolyodott.

- Akkor szépet álmodok. - pásztázta végig tekintetével Natasát, s mintha a vonat kicsit lassulni kezdett volna, de egyikük sem vette észre.

- Szerintem a bájcsevejnek nincs itt az ideje. - ragadta a szót magához Georg, a német. Jó negyvenesnek nézett ki, igazi sváb megjelenés, rövid, szőke haj, éles, férfias arcvonások. - Inkább összegezzük a dolgokat. - folytatta. - Tök mindegy melyikünk álmodja ezt az egészet, a lényeg, hogy felébredjünk, mielőtt megérkezik a vonat az említett állomásra. Miért is? Nem tudom, de valami ezt súgja.

- Mi van, ha ez a valóság? - kérdezte Yosi a japán, titokzatos mosollyal az arcán. Húszas éveinek közepe táján járt, s első pillantásra kinézetre „japán tucatarcnak tünt”, de tüzetesebben megszemlélve, volt benne valami, ami felkeltette az ember érdeklődését.

- Van egy harmadik lehetőség is. - szólalt meg aránylag hosszú csend után a hang. - Annyit még elárulok, hogy a többi szerelvényben összesen ötven neutron bomba található, valamint egy számítógéppel összekötött kilövő szerkezet, mely által kétezer kilométeres körzetben, bármilyen célpont elérhető.

Szavait döbbent csend fogadta, mert egyszeriben mindannyiukat „megragadta” egy jeges, lélekszorító érzés, mely lassan szavakká kezdett olvadni... „Mi van, ha ez itt mégiscsak a valóság?”