A vers, a lélek szószólója

Ha lélekváradat

Fakó kétely szövi át,

Egy nap rád szakad,

Hát gombolyítsd a fonalát.

A kapkodás a végzeted,

Hiszen, ha megfeszül,

Attól kezdve majd nem leled,

Ott mélyen legbelül,

Ki kezdettől benned él,

Megannyi álarc mögött,

S azt súgja majd a szél,

„Isten elköltözött.”

Neked ront majd a Döbbenet,

Várad poros udvarán,

S a remény több már nem lehet,

Mint utolsó levél a fán...

A várkapu sarkánál áll,

Gyökere a szívedig ér,

Csendpillangó riadtan száll,

Mert erőre kap most a szél.

Bőszen árad Félelem,

És remegni kezd a Föld,

Fent felhőbetűkre lelsz,

„Pusztuljon minden,ami zöld.”

Az utolsó levél a fán,

Lent végzi majdan a porban,

Ha csak a csodára vár.

Ha kapaszkodik borzasztóan.

Erejét a hited adja,

S a szél hiába tombol,

Rálelve önmagadra,

Letéphetetlen a fáról.

Ha a "zsákod" már túl nehéz,

Könnyítenél néha rajta?
Inkább derítsd ki mennyit érsz,
Mivel nem vagy olyan fajta,

Aki csak eltékozolja
Élete minden aranyát,
Aztán a Sorsot okolja,
Saját magát így verve át.

Lesz, ki kivágná zsákod,
Hogy elszórd az összeset,
De szemébe nézve látod,
Mit is akar tenni veled.

Átgyúrni úgy a lelkedet,
Aki voltál, már ne legyél,
Van, mi akkor is eltemet,
Ha a szíved még tovább él.

Ígérget majd mindenfélét,
S közben ejt lyukat a zsákon,
Elárulom most a végét,
Vonszol magával rabláncon,

Oda, ahol már a Béke,
Soha többé rád nem talál,
S múltad szerteszéjjel tépve,
Elnyel a Gyűlöletmocsár.

Óvd hát a zsákodat egyre,
Fontosabb ennél mi lehet?
Hisz benne van Isten kincse,
Mit úgy hívunk, hogy „Szeretet”.