A vers, a lélek szószólója

Ha az Élet egy vadló,

Van, ki betörné menten,

Aztán az istállóban,

Ellenne szép csendben.

Nekem volna ennél

Egy sokkal jobb tervem,

Hiszen szabadságát

Mért kéne elvennem?

Nem leszek zsarnoka,

Inkább jó barátja,

Nincs szükség nyeregre,

Nincs szükség kantárra.

Szőrén ülöm meg,

A lelkéhez érve,

S egy jobb világba

Vágtathatunk végre.

Tarts velünk,ha gondolod,

Megülve a vadlovad,

Van,kinek béklyó önmaga,

De van, aki még szabad.

Elvagy, mint a méz a tejben,

Mivel már mindent megtettél?

De mért topogsz egyre csendben,

Ha hét mérföldet léphetnél?

Érzed régen, óriás vagy,

Persze „csak” ott legbelül,

De az Élet faképnél hagy,

Hisz galacsinná összegyűr.

Kósza Szél, ha épp feltámad,

Egy jót labdázhat majd veled,

Önbizalmad messze járhat,

Hát nem csoda,, ha nem leled.

Eltaposták legszebb álmod,

Épp úgy,mint egy apró csikket,

Mégis te a csodát várod,

Isten éppen hozzád csenget,

Ezt tegye a barna medve,

Arra van nagyobb esély,

Hiszen Ő ilyet mért tenne,

Ha kezdettől benned él?

/Bocsi, ez még nem a teljes vers, csak nem akartam egyszerre feltenni, mivel tudom, hogy rohanó világban élünk../

Mikor vacak a Perc, s lelkedben megragad,

A jövőt emészti fel,

Hiszen lapít „a Mersz”, s elveszítve önmagad,

Hited bús mocsárra lel.

Amíg ott benne állsz, a múlt épp rád szakad,

S a Remény letérdepel,

Nézd, hogy mit se látsz,halld, hogy a Csend matat,

Mert urad „a Nemérdekel”.

Úgy lesz tiéd a Perc, ha végre már átölel,

S körötte táncot jár a Szél,

Egy új csodára lelsz, hisz ott van oly közel,

Kiről szíved annyit mesél.

Nézd, mert valóra vált, s a Csend épp énekel,

Önmagát így csalva lépre,

S én száz világon át, akár,ha menni kell,

De majd Rád találok végre.

Mikor lelked szárnyszegett madár,

A békét sehol sem találva,

Tudom te is útnak indulnál,

Egy sokkal jobb világba.

Lépdelnél a Kétely völgyön át,

Tetteidnek hadd legyen újra súlya,

De hited csak poros,szakadt kabát,

Évek óta már a fogason lógva.

Óriást sosem győzhet le törpe,

Köztudottan ez a világ rendje,

Ám ha én eszerint élnék,

Éppen egy törpe vágna zsebre.

Mivel ők csak látszatóriások,
Félelmeink nagyítóján nézve,

De miért legyünk a kezükben bábok,

Száműzve jövőnk vékony jégre.

Nem csalhatnak minket lépre,

Sosem leszünk mi a nyuszik népe,

Ideje lenne összefogni végre,

A gázpedál helyett mért lépnénk a fékre?

S a törpék majd ugrálnak félre,

Mert többé nem lassíthatunk,

És egy jobb világba érve,

Érezhetjük, itthon vagyunk.

  Olajfoltos fémvirágod

Szíved mellé tűzve hordod,

Átéred a nagy világot,

Rozsda marja mégis álmod.

 Mosolyodat összegyűrték,

Közönyvárad egyre épül,

Csenddé porladt égi vészfék,

Elárulja mi lesz végül.

Gép alkotta szivárványod,

Lelked egét birtokolja,

Távkapcsolód, jó barátod,

"Nála" jobb már ki más volna?

S ha átölel a Mátrix világ,

Majd egy szikkadt,  bús napon,

Ember voltál, törékeny ág,

De leszel csak egy fémhalom,

Hol nincs taj száma szerelmednek,

Öröklét vár egybekelve,

S én tőled csak annyit kérdek,

Vajon ez volt Isten terve?