A vers, a lélek szószólója

Fiatalabb most sem lettem,

Sőt meg, a vén Idő sem állt,

Telik-múlik szépen csendben,

Azóta, hogy már rám talált.

Jobb lesz, hogyha nem zargatom,

Mert a végén még elrohan,

S leülök egy domboldalon,

Hogy meggyőzzem épp önmagam.

„Felesleges lótni-futni,

Így csak távol lesz majd a cél.”

Akkor mit is kéne tenni?

Megsúgja tán a Déli Szél.

Persze ezt nem a fül hallja,

Hanem a szív lesz rá vevő,

S szavak nélkül elárulja,

Az életben mi éltető.

Megtalálni napról-napra,

Mely elveszett már réges-rég,

S álmaidat megfoltozva,

Nem kattan rád a lélekfék.

Üldögélve domboldalon,

Békét alkot a Pillanat,

S nem kell ennél jobb alkalom,

Hogy helyére tedd önmagad.

Attól, hogy a világ hajszol,

Miért lennél te igásló,

Ugye nem vagy egy százból,

Kire rálelsz majd akárhol.

Egyetlen vagy,hogyha úgy élsz,

Amit megsúg a Déli Szél,

S a jövőtől többé nem félsz,

Mert minden perc egy új esély.

Te is ülsz a domboldalon,

Ameddig még a versem tart,

S nem kell ennél jobb alkalom,

Hogy zároljuk a szürke zajt,

Ami árad mindenhonnan,

Ez a világ generálja,

És egy nap tán úgy megrokkan,

Isten legeslegszebb álma,

Hogy az, önző, „modern lélek”,

Csatát nyerhet újra,s újra,

Mobilod lesz gépi éned,

S a jövődet „duruzsolja”,

Ahol vár egy mátrix világ,

S gyermeket nem hoz a gólya,

Fémtakarót terít le ránk,

S Isten nem lesz a lakója.

EPILÓGUS

Hát ez volna a kis versem,

Az újévnek első napján,

S a Szél most azt súgja éppen,

„Megint lesz zöld levél a fán.”

Keresd a szót, a valami jót,
vagy azt a mozdulatot,
Ami érzésként átkarolt,
s ígért szebb holnapot.


Keresd a Fényt sötét szívedben,
hol az Ember elveszett,
S megleled Őt a békés csendben,
önző érdekek helyett.

Ki nem fél szeretni, hidd el, hogy bátor,

Tudjuk mi vár, 

ha vesztésre áll a játszma,

Hisz mi lesz,ha már 

égig ér a Gyűlölet fája?

Mindhiába várjuk, 

hogy Isten csodát tenne,

Ha nincs más megoldás,

 lennél e a Fejsze?

Egyetlen nagy csapás,

S a fa bevégzi végre,

A megoldás adott,

Csak összefogni kéne.

Ragadjuk meg a fejszét,

Minél többen végre,

A Kishitűség álnok kígyó,

S nem szűnik sziszegése.

Körbefonná a lelkeket

Akár napról-napra,

Nem igaz, hogy a nagy pofont,

Nekünk a Balsors adja.

Önmagunkat pofozzuk fel

Évszázadok óta,

Bár tudjuk a megoldás

Pontosan mi volna.

De egyre csak növekszik

A Gyűlölet fája,

Lennél e a fejsze,

Mely egy nap kivágja?

/Vajon mennyi válasz érkezik? Valószínűleg egy sem, senki sem vállalnál be, ezért tart ott a világunk, ahol.../

Nem értem a kapzsi embert,

Egyfolytában mi baja,

Nekem az igazi érték,

Szívemnek aranya.

Osztogatnám mindenfelé,

Amerre épp járok,

De nem kérnek belőle,

Az emberszerű bábok.

Szüntelen a Pénz mozgatja

Évek óta őket,

Számukra csúfos kudarc,

Ez a földi élet.

Mit sem ér a bankszámlájuk,

Bár fogalmuk sincs róla,

Szívüknek az aranya,

A szemétbe lett szórva.

Önző énjük vezérli őket,

A Közönnyel karöltve,

Számukra a szivárványnak

Összes színe szürke.

Ezt a színt messze űztem

Én már réges-régen,

Mert létezik egy érzés,

Mi nem tartható féken.

S ha még nem tudnád,

Szívemnek aranya mi lehet,

Elárulom nyomban,

Hisz nem más,mint a.....

/Mégsem árultam el :)

Vajon kitaláld, hogy mi szívemnek aranya?/