A vers, a lélek szószólója

Kerékgyártó Dénes – Tóth János „Janus” 

DÉNES

Tudjuk azt jól, hogy ránk mi vár, 

Ha vesztésre áll a játszma,

Hisz mi lesz, ha égig ér már,

A Gyűlölet ősi fája?

Mindhiába várjuk egyre, 

Hogy majd Isten csodát tenne,

S ha nincsen más megoldás,

„Lennél-e majd te is fejsze”?

Egyetlen egy jó nagy csapás,

S a fa minket túl, nem élne,

Így a tervünk mi lenne más,

Minthogy összefogni kéne.

Ragadjuk meg hát a fejszét,

Most már minél többen végre,

Kishitűség... Álnok kígyó,

És nem szűnik sziszegése.

Körbefonná a lelkeket,

Szüntelenül napról-napra,

Nem igaz, hogy a nagy pofont,

Nekünk csak a Balsors adja.

Önmagunkat pofozzuk fel,

Hosszú évszázadok óta,

Bár tudjuk rég, a megoldás,

Hogy pontosan mi is volna.

Mégis egyre csak növekszik,

A Gyűlölet ősi fája,

Mondd hát, lennél-e a Fejsze,

Amely egy nap majd kivágja?

JÁNOS

Lennék fejsze éles éllel,
Mely a fának törzsébe vág,
Szilánkokon forgácsokon
Válna szebbé ez a világ.

Lezuhanó gyűlöletfát
Összevágnám szeretettel,
Máglyát raknék, hatalmasat,
S körberaknám a szívekkel.

Összeszorult öklök görcsét
Mind tenyérré simítanám,
Kézfogásból, ölelésből
Születne meg újra hazám.

Modern világ... Gépáradat,

Nem vagy már csak papírhajó,

S elsodródva mondd, mi marad?

Szürke a szív, fakó a szó.

Így leszel majd néhány adat,

S füledhez tapad a „teló”,

Programok közt leled magad,

De Isten hol található?

Fantáziád ne tartsd féken,

Ez itt nem egy matekpélda,

A lelked majd „úgy hal éhen”.

Ha az ember mind megoldja.

A nyerő itt más megoldás,

Szavak sorban fehér lapon,

Úgy hívják, hogy rímfaragás,

Üldögélve domboldalon.

Ülj le mellém, ha gondolod,

De mobil nálad nem lehet,

Lélekzakód kigombolod,

S faragunk együtt rímeket.

EPILÓGUS

Te, aki ezt most olvasod,

Hogyha érzel rá késztetést,

Szívpennáddal majd folytatod,

Zárolva így a hűvös észt.

Modern világ...Csak zakatol,

Reggel, délben, éjjel, este,

De életünk most másról szól,

Arról, mi volt Isten terve.

Ha az Élet egy vízesés,

Mit sem ér, ha csak csordogál,

Hiszen akkor épp, hogy élsz,

Mint a földre hullt kismadár.

Messze fent a fészke várja,

De oly cseppnyi még a szárnya,

Madármama visszavárja,

Ő volt valóra vált álma.

Hogyha éppen arra járok,

Felveszem a tenyerembe,

Aztán pedig fára mászok,

Helyezve őt a zsebembe.

Megtennéd ezt te is értem,

Ha kismadár lettem volna?

Ismeretlen  én ezt kérdem,

Erről szólt most ez a strófa.

A válaszodban ott a lényeg,

Hisz ez épp olyan egyszerű,

Mint mikor egy szót se kérdek,

Mert kék az ég és zöld a fű.

Ha most tovább velem tartasz,

A mezőn túlra érkezünk...

Mi ez a zaj, amit hallasz?

Egy vízesésre lehetünk.

Olyan, mint a Niagara,

S egy kismadár épp arra száll,

S érzed azt, mit tán még soha,

Többé már nem csak csordogál.

Van, ki kedves, van, ki tapló,
Mennyit ér a márványpadló?
Mennyit ér a lélekmosoly?
Válaszul most egy szót se szólj,


Éppen elég, hogyha érzed,
És ha közben „veszik véred”,
Jó mélyen a szemükbe nézz,
Kereszteden mindent túlélsz.


Mert van, ki aljas, van, ki éhes,
Örül, hogyha életképes.
Alamizsna földi léte,
Súlyos kolonc tisztessége?


Van, ki nagyot bólint erre,
„Koloncát” eldobva messze,
Sáraranyból készül vára,
Ez mégis egy vesztes játszma.


S bár ahol halad Isten útja,
Tán rozoga kunyhóra futja,
S nincstelenül ott ül benne,
De éhesen a Szeretetre.

Életfonalunk meglehet

Angyalok szövik szorgalmasan,

Habár zárolják a végtelent,

Azonban el, nem rohan,

Amit úgy hívunk földi lét,

Ha átöleljük a perceket,

A zord felhők seregét

Messze űzni csak így lehet.

Elárulom most neked,

Ha megleled a lényeget,

Az Élet jó barát lehet,

Így hát el, sosem temet,

De ha nyüstölöd a mobilod,

Tudom oly fontos számodra,

Ezt a játszmát elbukod,

Az Internet sosem lesz tudója,

Mit a koldus mosolyában,

Meglelhetsz,ha jól figyelsz,

S járva-kelve a nagy világban,

Ezernyi csodára lelsz.

Bár ezek „csak” embercsodák,

De a hitünkből fakadnak,

Mit ér ez a modern világ,

Ha a szívek némák maradnak.

A hit nem egy tuti program,

Ami simán letölthető,

Hogyha lángja égig lobban,

Lehet emberfeletti erő.

Minden nap újabb alkalom,

Hogy rálelj a lelkedben,

S én már előre jól tudom,

Bólint majd szép csendben,

Kiről eddig azt gondoltad,

Talán nem is létezik,

Értékeid szerteszórtad,

Melyek lelked éltetik.

Szedd hát össze végre,

Ami még el sem veszett,

S átölel a Béke,

A kapzsi álmok helyett..

Telnek-múlnak az évek egyre,

S jó irányba tartva,

A titok nyitja mi más lenne,

A test és a lélek összhangja.

Hisz az a bizonyos angyalfonál,

Úgy lesz jó hosszú nagyon,

Ha egy érzés majd rád talál,

Mely egyszerre erő és oltalom.