A vers, a lélek szószólója

Petőfi él, mert létezik,

Mint a végre kimondott szó,

Mely szabadságra éhezik,

Miképp az áradó bősz folyó.

Állhatja útját ezernyi gát,

Vagy akár tér és idő,

De addig bármit szakíthat át,

Míg hajtja a legbenső erő.

Petőfi él, mert létezik,

Mint fáklya, ha kihunyt a fény,

Újra és újra érkezik,

Ha úgy érzed nincs már remény.

Emeld magasba szívedben,

S meglásd, a jó útra lelsz,

Hisz mért kéne éhezned,

Mikor falat kenyér a vers.

Itt él köztünk mindörökre,
Mert van, ami változatlan,
S ha legyintesz most csak erre,
A lélekőrlő, szürke zajban,

S mobilodat hőn imádva,
Lépkedsz üres, fakó szívvel,
Elárulom mi a pálya...
Végül sehovába érsz el.

Állj meg, kérlek, csak egy percre,
S rálelhetsz majd könnyedén,
Hisz Ő mégis mi más lenne,
Mint lelkedben a rím s a fény.

A kettő együtt vezérelhet,
Hogyha ránk szakad az éj,
Európa újra csendes...
Ugye, van rá még esély?

Lehetsz akár szegény ember,

Ha jóban vagy Isteneddel,

Nem az arany gazdagságod,

Mert a csodát nem csak várod.

Hiszen érzed, egyre árad,

Így épült fel lélekváram.

A kapuja tárva-nyitva...

Mert őrségre még nem futja?

Ez tévedés, miért kéne,

Olyannak itt nincs esélye,

Ki váramat lerombolja,

Nézz be hozzám erre járva.

Eljön érzem majd egy vándor,

Persze most sincs már túl távol.

Meghívom őt egy teára,

S jól befűtök, hogyha fázna.

Erről-arról beszélgetünk,

Már most tudom, jól elleszünk.

Ugye sejted, azt, hogy ki Ő?

Múltból épül fel a jövő.

Ad majd néhány jó tanácsot,

És elültet kis virágot,

Egy élten át nem hervad el,

Így lehet majd mindig közel.

Kint a téren bitófa áll,

A tömeg még csodára vár.

Az elítélt távolba néz,

Nem béklyózza lelkét a félsz.

Bűne durvább nem is lehet,

Nem hajtott ő sosem fejet,

Ura előtt,mint jó szolga,

Hitét soha el nem dobta.

Népközt méltán kapott helyet,

Az is aki csodát tehet.

Pillantásuk találkozott,

De még semmi nem változott.

Az elítélt nem volt néma,

„Várj.” távolból ő ezt súgta.

Hurok került nyaka köré,

Az Élet már csak cseppnyit övé,

„Várj” Suttogta mégis újra,

Félvilágnyi a szó súlya.

Egy mozdulat, s kötél feszül,

A földi lét elszenderül,

Ha a hóhér teszi dolgát,

S miért várna még egy strófát?

Zsarnok király ablaknál állt,

És azt hitte, hogy mindent lát.

De tévedett óriásit,

Nem győzhet le mindig bárkit.

A hóhér tette a lényeget,

Várni tovább már nem lehet.

Éppen most jött el az idő,

Kelj életre varázserő.

Aprót bólint az elítélt,

Ennél nem kér már jobb esélyt.

Tét az élet, mi más lenne,

Milliárdoknak adj reményt.

Lent a másik varázst mormol,

S lélekcsere lesz a szóból.

Kötél feszül rá a nyakra,

S király mire észbe kapna,

Akkorra már régen késő,

Életpercből ez lesz végső.

Megtörtént a lélekcsere,

Elítéltnek lett új helye.

Fent a várban királyként él,

A világnak dicső esély.

Nem volt zsarnok, miért lenne,

Hisz a népét ő szerette.

Hatalom nem csalta lépre,

Mert tisztesség vezérelte.

EPILÓGUS

E történet csak egy mese?

S nem volt igaz a felese?

A lelkedben ott a válasz,

S az is lehet örök támasz.

Van, amiben kéne hinnünk,

Ilyen király élt már köztünk.

Habár trónra nem ült soha,

Vezéreljen lépte nyoma.

           Ez a vers része a Cseppnyi óriások - Két világ között című elbeszélő költeménynek.

Ha takarója a nagy világ,

Nem fog fázni többé soha,

De hogyha már csak gyertyaláng,

Még a szellő is elfújja.

Ha ott él még a szívedben,

Ülj le bátran mellé néha,

Öleljed át szép csendben...

Hisz ő lelked foltozója.

Ám ha már csak apró törpe,

És óriás a bánata,

Mosolytükrét összetörte,

Az Éjkirálynak zord hada.

A Hajnal tömlöcbe zárva,

Többé már nem köszön reánk,

S mondd mit ér a földi játszma,

Ha üres szó a „miatyánk”?

Könnye hull a kis törpének,

És szárnyat bont a Félelem,

Ez egy rímes rémtörténet,

De maradj mégis itt velem.

Ketten, tízen, százan, ezren,

Megtudhatjuk mit ér a szó,

De ha elleszünk csak csendben,

Mondd, ki lesz majd a Fényhozó?

A Hajnal sorvad napról-napra,

A börtöne a végzete,

Nyolcmilliárd, ha feladta,

Csak szalmaláng lesz mind hite,

S mikor egy nap huss, ellobban,

Az Éjkirály trónjára ül.

Elárulod mért élsz szótlan,

Ha Fényhozó vagy legbelül?

Csimpaszkodik beléd a Félsz,

A lelkedre már éhesen,

De ez a vers kinyújtott kéz,

Ragadd hát meg és tarts velem.

Elíziumi mezőkre,

Majd egy nap csak így érhetünk,

Önző énünk csalva lépre,

Ha tényleg emberré leszünk.

Persze nem csak ímmel-ámmal,

Száműzve rég a lényeget,

Ha a jövő omló várfal,

A jelen még gyógyír lehet?

Ha nem élünk törpemódban,

Együtt ma még átírható,

Mért lennél csak egy a sorban,

Hogyha lehetsz a Fényhozó?

EPILÓGUS

Az Éjkirály, ha bennünk él,

Önmagunkkal szálljunk szembe...

Hallgasd a Szél miről mesél,

S hidd el, válaszra lelsz benne.

Ezt a „mesét” Isten írta,

Tollát szeretetbe mártva,

Hol nevetve, hol meg sírva,

Legyél méltó mosolyára.

Kerékgyártó Dénes – Tóth János „Janus” 

DÉNES

Tudjuk azt jól, hogy ránk mi vár, 

Ha vesztésre áll a játszma,

Hisz mi lesz, ha égig ér már,

A Gyűlölet ősi fája?

Mindhiába várjuk egyre, 

Hogy majd Isten csodát tenne,

S ha nincsen más megoldás,

„Lennél-e majd te is fejsze”?

Egyetlen egy jó nagy csapás,

S a fa minket túl, nem élne,

Így a tervünk mi lenne más,

Minthogy összefogni kéne.

Ragadjuk meg hát a fejszét,

Most már minél többen végre,

Kishitűség... Álnok kígyó,

És nem szűnik sziszegése.

Körbefonná a lelkeket,

Szüntelenül napról-napra,

Nem igaz, hogy a nagy pofont,

Nekünk csak a Balsors adja.

Önmagunkat pofozzuk fel,

Hosszú évszázadok óta,

Bár tudjuk rég, a megoldás,

Hogy pontosan mi is volna.

Mégis egyre csak növekszik,

A Gyűlölet ősi fája,

Mondd hát, lennél-e a Fejsze,

Amely egy nap majd kivágja?

JÁNOS

Lennék fejsze éles éllel,
Mely a fának törzsébe vág,
Szilánkokon forgácsokon
Válna szebbé ez a világ.

Lezuhanó gyűlöletfát
Összevágnám szeretettel,
Máglyát raknék, hatalmasat,
S körberaknám a szívekkel.

Összeszorult öklök görcsét
Mind tenyérré simítanám,
Kézfogásból, ölelésből
Születne meg újra hazám.