Hét angyal

Mutasd hát magad, de azt az arcod,
Ami sosem látható,
Ha csenddé fakad a legszebb álmod,
Mit ér ez a földi show?

Most csak az legyél, aki legbelül,
S ne mindössze bárki más,
Ki éppen, hogy él, fel, nem repül,
Rám nézve csak engem láss.

A Szürkék tánca a földre ránt,
Hosszú évek óta már,
Nincs varázspálca, vagy jó barát,
Hogy átöleljen a Nyár,

Hát összegyűlnek az ereszeden,
A csendből gyúrt jégcsapok,
És köréd ülnek, ők éppen heten,
A didergő angyalok.

Mosolyod volna a legszebb álmuk,
De teljesen hiába,
Csak ülsz egy széken, legyintve rájuk,
Önmagadat sajnálva.

A Magány csendje béklyózva szíved,
Túl rég a múlthoz láncol,
Hát ideje lenne végre élned,
De úgy Istenigazából,

Én, amit súg a szívem, pont azt teszem,
S habár csak ember vagyok,
Nézd... mégis körénk gyűlnek, ők épp heten,
A már mosolygó angyalok.