A vers, a lélek szószólója

A Karácsony a barátom,

Mindjárt itt van, jujj de jó,

Olyan, mint a lelkekben

Egy kedves kis zöld manó.

Tölgyfa ágán üldögél,

S szomorkodik éppen,

Mert lemászni nincs esély,

S ez számára szégyen,

Hisz így meg, nem érkezhet

A lelkeknek udvarára,

S az emberek rá nem lelnek,

Hát sírásra görbült szája.

Ó, ha szárnya nőhetne,

Nem lenne semmi gondja,

De ez itt most nem mese,

Így csak egy megoldás volna.

Akármennyire is furcsa,

Mégis kimondható,

A megoldás egyik kulcsa,

Te vagy kedves hallgató.

Mert, ha tiszta szívből

Csodát tenni szeretnél,

A kis manó majd ettől

Az ágon tovább nem henyél,

Hanem odateleportál

Épp a lelked udvarára,

S ott majd persze ő nem lófrál,

Hiszen éppen az a vágya,

Hogy ez évben is újra

Az udvarodon megtalálod,

S a mosolya azt súgja,

Boldog lesz a Karácsonyod.

Ha a legszebb álmod földre hullt levél,

S csak játszik vele mindenféle szél,

Ha a Remény mindössze foltozott hajó,

Mert  csak szürke tánc ez a földi show...

Bridge:

Kezemet nyújtom,

Hogy mindent elmesélj,

Egy barátnál

Nem kell jobb esély.

Refrén:

Az önző világ szétszakítana,

Ez a mobilizált emberek kora,

S ránk törhet a Gondok zord hada,

Együtt nem adjuk fel,nem adjuk fel soha.

Ha túl rég állsz lelked udvarán,

Bár a nagy világ egyre visszavár,

Ha úgy érzed átölel az éj,

S bárhol jársz neked ront a szél....

Bridge:

Kezemet nyújtom,

Hogy mindent elmesélj,

Egy barátnál

Nem kell jobb esély.

Refrén:

Az önző világ szétszakítana,

Ez a mobilizált emberek kora,

S ránk törhet a Gondok zord hada,

Együtt nem adjuk fel,nem adjuk fel soha.

Mi tudjuk jól,

Azt, hogy mi a lényeg,

Érezze a szív,

”Végre igazán élek”.

Petőfi él, mert létezik,

Mint a végre kimondott szó,

Mely szabadságra éhezik,

Miképp az áradó bősz folyó.

Állhatja útját ezernyi gát,

Vagy akár tér és idő,

De addig bármit szakíthat át,

Míg hajtja a legbenső erő.

Petőfi él, mert létezik,

Mint fáklya, ha kihunyt a fény,

Újra és újra érkezik,

Ha úgy érzed nincs már remény.

Emeld magasba szívedben,

S meglásd, a jó útra lelsz,

Hisz mért kéne éhezned,

Mikor falat kenyér a vers.

Itt él köztünk mindörökre,
Mert van, ami változatlan,
S ha legyintesz most csak erre,
A lélekőrlő, szürke zajban,

S mobilodat hőn imádva,
Lépkedsz üres, fakó szívvel,
Elárulom mi a pálya...
Végül sehovába érsz el.

Állj meg, kérlek, csak egy percre,
S rálelhetsz majd könnyedén,
Hisz Ő mégis mi más lenne,
Mint lelkedben a rím s a fény.

A kettő együtt vezérelhet,
Hogyha ránk szakad az éj,
Európa újra csendes...
Ugye, van rá még esély?

Lehetsz akár szegény ember,

Ha jóban vagy Isteneddel,

Nem az arany gazdagságod,

Mert a csodát nem csak várod.

Hiszen érzed, egyre árad,

Így épült fel lélekváram.

A kapuja tárva-nyitva...

Mert őrségre még nem futja?

Ez tévedés, miért kéne,

Olyannak itt nincs esélye,

Ki váramat lerombolja,

Nézz be hozzám erre járva.

Eljön érzem majd egy vándor,

Persze most sincs már túl távol.

Meghívom őt egy teára,

S jól befűtök, hogyha fázna.

Erről-arról beszélgetünk,

Már most tudom, jól elleszünk.

Ugye sejted, azt, hogy ki Ő?

Múltból épül fel a jövő.

Ad majd néhány jó tanácsot,

És elültet kis virágot,

Egy élten át nem hervad el,

Így lehet majd mindig közel.

Kint a téren bitófa áll,

A tömeg még csodára vár.

Az elítélt távolba néz,

Nem béklyózza lelkét a félsz.

Bűne durvább nem is lehet,

Nem hajtott ő sosem fejet,

Ura előtt,mint jó szolga,

Hitét soha el nem dobta.

Népközt méltán kapott helyet,

Az is aki csodát tehet.

Pillantásuk találkozott,

De még semmi nem változott.

Az elítélt nem volt néma,

„Várj.” távolból ő ezt súgta.

Hurok került nyaka köré,

Az Élet már csak cseppnyit övé,

„Várj” Suttogta mégis újra,

Félvilágnyi a szó súlya.

Egy mozdulat, s kötél feszül,

A földi lét elszenderül,

Ha a hóhér teszi dolgát,

S miért várna még egy strófát?

Zsarnok király ablaknál állt,

És azt hitte, hogy mindent lát.

De tévedett óriásit,

Nem győzhet le mindig bárkit.

A hóhér tette a lényeget,

Várni tovább már nem lehet.

Éppen most jött el az idő,

Kelj életre varázserő.

Aprót bólint az elítélt,

Ennél nem kér már jobb esélyt.

Tét az élet, mi más lenne,

Milliárdoknak adj reményt.

Lent a másik varázst mormol,

S lélekcsere lesz a szóból.

Kötél feszül rá a nyakra,

S király mire észbe kapna,

Akkorra már régen késő,

Életpercből ez lesz végső.

Megtörtént a lélekcsere,

Elítéltnek lett új helye.

Fent a várban királyként él,

A világnak dicső esély.

Nem volt zsarnok, miért lenne,

Hisz a népét ő szerette.

Hatalom nem csalta lépre,

Mert tisztesség vezérelte.

EPILÓGUS

E történet csak egy mese?

S nem volt igaz a felese?

A lelkedben ott a válasz,

S az is lehet örök támasz.

Van, amiben kéne hinnünk,

Ilyen király élt már köztünk.

Habár trónra nem ült soha,

Vezéreljen lépte nyoma.