atelk blogja

Szürke csendre lép az ég, 

térkövei feketék, 
ösvényein fényszilánk, 
homályfelhőt lehel ránk. 


Összeérnek szárnyai, 
őszfehérek álmai, 
fenn repülnek angyalok, 
védtelen szív andalog. 

Lopott perccsokor volt a nyár,

őszi csöndpihék hullnak már.

Piros mosolyú napsugár,

barnalevelű fára száll.

S lassan jön a tél, fagyos.

boldogságpárás, illatos.

Talán lesz még úgy, lesz bizony,

mikor hangodból jót iszom.  –

Keringő után fahéjas meleget,

fázós madárka épp abból csipeget.

Nem repült el, hű maradt,

mint tenyeredben a pillanat!

Ideges magány ujjai alól

betűhalmazok bomlanak.

Hideg éjszaka lassan behatol,

s telnek némán az oldalak.

 Sötétség válladra hajtja

régi emléktől forró fejét,

Te is tudod, aligha akarja,

de megfogod csendben, reszkető kezét:

Tiéd mindene már,

(f)élénk bársonysuttogása. –

Csodára nemigen vár,

az Idő reflektál elhaló szavára.

Éjjel könnyéitől duzzad most a semlyék,

Fűszál hajló szélén billen régi emlék,

Gólya iszik éppen jóízűt belőle,

Béka után kutat mohón, hosszú csőre. 

Suttogó perc nyugtat nyári balladákat,

Pásztor füttye őriz lusta birkanyájat, 

Puli elől szalad pucér fénysugárka,

Kislányos álmait rejti a susnyásba.

Iperedik, szépül, nő lesz az időből,

Halál villámlova inkább hátrahőköl,

Vár csak, vár még, dobbant, nekiáll legelni,

Életnek erejét tanulja tisztelni. 

Milyen voltál? Nem tudom már.

De szőkélt a búza, a napsugár,

s csendes lágyságban terült el,

mint hajad, úgy szőkélt

tenyeremben rég a nyár.

Milyen voltál? Nem tudom már.

De zöldellt határ, az erdő, a táj,

s izgatott lázban cikázott,

mint szemed, úgy zöldellt

arcomon a friss fűszál.

Milyen voltál? Nem tudom már.

De ringott a felhő, virágos báj,

s nyugodt selyemmel hintett be,

mint hangod, úgy ringott

lelkemben dalos madár.