Egy ismeretlen tollából

atelk•  2017. június 23. 17:47

Régebbi novellám. Apró részletekből raktam össze. Az idézettek utáni évszám az aktuális rész keletkezését jelzi:



Egy ismeretlen tollából

„Hol van a lét, mi egykoron szárnyakat adott nekem? Hol az angyal ki ruhájából szűzi havat rázott a Földre? S nem ragadt minden a mocsoktól… nem ragadt jutalom enyveskezűek tenyeréhez… s a messzeségben, a jövő látható volt, mint fényes csillag? Volt ilyen kor? Vagy csak képzeltem…

Hajlék nélkül járom az utcákat. Cipőm nincs… szoknyám koszos és szakadt. Hajam összetapad, gubancos, ragad…

 Tiszta ég alatt hálok, s a hold hideg fényével betakar. Lecsukom szemem, alszom… de érzem az érintését… Ha egy felhő eltakarja őt, az égitestet, mi reményt csókol rám minden éjszaka, felébredek és keresem helyem. De nem találom. Elveszett vagyok… Veszem egy táskába gyömöszölt életem, és tovább indulok…

Szabad vagyok, de hontalan. … nem találom magam…”

 

2010

 

„Jobb napokon eszek valamit, rosszabbakon nem… s az emlék marad nekem. Néha iszom is… az alkohol felfűti testem… már nem fázom… Nem vagyok iszákos… ez csak egy kis segítség… hogy ne érezzem hiányodat…

 A hold még mindig követ, fényeket sző rám, az égről mosolyog felém.  Ha elköltözöm a világból, az övé leszek. Csillagként telepedek válla fölé, s majd leheletemmel érintem.

 Minden percben arra gondolok, hogy mily elfajzott lett a világ.

 Az utcának megvannak a maga törvényei. Mi másként élünk, mint azok az emberek, akiknek van valamije… pénze… gazdagok, talán?

Nem, szegényebbek, mint mi vagyunk. Az utca más… de még én sem látok bele… vakon koptatom a macskakövet.  Egyszer csak megtalálom a magam útját…”

 

2011

 

„Néha mikor nagyon elfáradok, lefekszem valahol… s arra gondolok, milyen volt régen…

Volt otthonom… volt mit ennem-innom. Voltak barátaim… Vajon, mi lehet most velük? Hol vannak, mit csinálnak? Elűzte őket is a hatalom, a pénzéhség? Vagy megmaradtak ott… olyannak… esetleg másnak… Azon a szép vidéken. A hegyek között. Esténként együtt boroztunk, formás hosszúnyakú poharakból. Beszélgettünk. Életről… boldogságról. Zöldes –fehér és fehér- kékes reménylángok szálltak közöttünk. Ki-be az ablakon. Nevetés töltötte meg a házakat és a szép holnapba vetett hit…

Mit nekünk holnap? Ki mondja, hogy szép lesz… és kire vár?

Nem rám… azt hiszem.

De akkor még, oly jó volt minden. Szavakat formáltunk a tűznél. Pattogott a fa a kandallóban. Meleg volt… és szeretetteljes… Ki-kit átölelt már egy-egy erős kar.  S ahogy a férfiak beszélgettek, mi csak ültünk ott, és néztük őket. Nem tudtak másról szólni, csak politikáról és futballról . Persze mindegyik úgy tett, mintha mindkettőhöz nagyon is jól értene.  Nagy szakértelemmel olyan szavakat használtak, amikről fogalmuk sem volt, mit jelentenek. Jól lehet nekünk se, de mi így szerettük őket.”

 

2012

 

 

„Elűztek a hazámból, s mint riadt vad futottam… de nem kellett több… épp ez volt a terv… Ezt akarták! Azt akarták, hogy fussunk… s mi futottunk… mint az őrültek… de nem mi voltunk őrültek, hanem ők!

Legtöbbünk kapott lakást… én is… szerény megélhetést… s egy álomképet, amit elkezdhettünk felépíteni. Rózsás-hajnalködös furcsa álmot… lebegést, libbenést, könnyed gyorsaságot…

Egy négytagú család apró lakását kaptam… akiket innen hajtottak el… Még magamnak is kicsi volt, nem tudom ők hogy fértek el…

Találtam egy képet a családról. Sokáig magamnál hordtam. A gyerekek szépek voltak, két kislány.  Az egyik öt, a másik olyan nyolc-tízéves forma. Szőkék, kékszeműek. Világos bőrrel, rózsaszínes arcocskával, cseresznyepiros életvidám ajkakkal.

Nekem sose volt gyerekem. Talán, ha másként alakult volna az életem…

Hamarosan elvesztettem a házat. Jött a behajtó… azt mondta a család nagy adósságba verte magát. Hiába magyaráztam, hogy ez az egyetlen esélyem… nem érdekelte. Vitték.

Utcára kerültem, s most egyedül éhesen, fáradtan telnek a napjaim… De érzem hamarosan vége… jön valami változás. Talán tényleg a vég…”

 

2012

 

„ Annyira hiányzol… sokat gondolok Rád. Kettőnkre… Arra, milyen volt, mikor először megláttalak… Tudtuk, hogy minket egymásnak rendelt a sors…

Egyértelmű volt.  Mégsem esküdtünk meg… El kellett menned…

Sokszor képzelem éjjelente, hogy melletted fekszem, veled ébredem…

Mondd, hogy szerettél belém? Olyan esetlen voltam, még csak nem is szép. Mégis én kellettem neked… nem más…

Mintha éreztük volna, hogy nem maradhatunk együtt… minden tiltó szó és tett ellenére egymáséi lettünk.

Veled váltam azzá, aki most vagyok. Az egyetlen voltál, aki megértett… tényleg az egyetlen.

Aznap éjszaka a sötétség szirmait bontogatta hajamban…

Csendes volt minden. Az ágy poros és hideg… mégis, mintha valami csoda-országban lettem volna. Titkokat fontak körénk a percek, mikor odabújtál hozzám. 

S az ablaküvegen átszűrt fények lassan megtaláltak minket. Felemeltek, magukhoz öleltek…

A lepedő fátyolos selyemként markolt meg, mintha el akart volna rejteni. Nem bántam… hangodat kívántam hallani, s szavaid oly reszketve lépdeltek felém… mégis tele voltak élettel, aranyozták a képzeletemet, mely lassan valóságot hintett körénk.  Suttogva beszéltél, én is suttogtam. Nem akartam felébreszteni a kételyt, mely nem hitte el, hogy megtörténhet… De megtörtént.

 Életem lassú csókba olvadt, egyszer, kétszer… s még milliószor…

Oh, Istenem! Mennyire szerettél! S én mennyire szerettelek… Mennyire… mennyire szeretlek…

Másnap kilépni a kis házból… ki az utcára felszabadító érzés volt… Boldog voltam. Bár azt mondtad ne fogjam kezed, én gondolkodás nélkül beléd karoltam. Féltél, mi lesz, ha megtudják… tudták azt a nélkül is… Úgy néztek rám, mint hitét-és eszét vesztettre, ki sültbolond módjára bűnt követett el. De engem, egy cseppet sem érdekelt.

Míg el nem mentél tovább szőttük álmainkat. S mint ezüsthold a város felett, lelked úgy lebegett felettem. Kis fürge ide-oda ugráló, hol eltűnő, hol megjelenő sikamlós szeretetre vágyó lény… a hold… azóta is lelkedre emlékeztet.

Eggyé lettél velem, s el is váltál tőlem, magadat ismételted, míg őriztél, míg őriztelek.

Te eltűntél… én bujdosom, mint üldözött és kóválygok.

Reményvesztetten.

Még mindig emlékszem illatodra, s néha sóvárogva nyúlok kezed után, mikor a homály rám telepszik, de eltűnik, mielőtt elérném.

S mikor lelkedet látom mosolyogni az égen, arra gondolok, milyen jó lenne a karjaid közt örök nyugalomra térni…

Vajon hol vagy most? Élsz még? Gondolsz néha rám?”

 

2012

 

 

„ Átvonulok a sikátoron… nem számolom, hány lépést teszek meg… már nem tudom, mennyi idős vagyok… biztosan nagyon öreg.  A házfalak fakulásából érzem, hogy telnek az évek. Csak nyögik bajukat… a hajnal párát lehel rájuk, s nedvesen sóhajtanak. Kínoktól roskadó karjaikban ringatják az elpazarolt órákat…

Az én perceim is kezükben vannak. Általában ezen a helyen alszom… tegnap éjszaka nem tettem. Szerencsémre…

Történt itt egy gyilkosság. Lelőttek egy embert, pont ott, ahol feküdni szoktam. A tettes még szabadon van… amikor megtudtam néhány percre elájultam. Én is lehettem volna.

A holdat követtem, idegesen vándorolt az égen.  Utána mentem, hátha kideríthetem mi baja… de nem jöttem rá.  Mégis, ez mentette meg az életemet.

A világ korcs. Az emberek gépekké váltak. Én nem akarok azzá lenni. Már nem tudjuk egymást szeretni, csak úgy lövöldözünk, késelünk, erőszakolunk, és marcangoljuk a másik testét-lelkét. Minden ok nélkül. Azt hinnénk, az egyszerű ember ilyet nem tesz. Nincs rá oka vagy módja… nem juthat akkora hatalomhoz vagy pénzhez, hogy megöljön egy másikat. És mégis…

Talán szerelemféltés volt?  Vagy fenyegették, zsarolták a családjával? A szeretteim épségéért én is tudnék ölni… de másért… nem. 

Mi kis háborúkat játszunk egymással. De mindez ekkora agresszivitást feltételez? Ölni…

Igaz egy háború sem a szeretet miatt kezdődik. De a hatalmi harcok, azok hatalmi harcok. Ennyire kihatnának ránk a nagyvilágban történtek? Vagy egyenként mind szörnyetegek vagyunk..?

Talán tényleg azok vagyunk…”

 

2014

 

„Továbbálltam. Gondolataimba merülve leültem a hideg kőre a pályaudvaron. A sínek céltudatosan szelték a vidéket, s tűrték, hogy a vonatok rajtuk taposnak. Béklyózottak! –sóhajtottam gondolatban – Csak félig él, aki nem szabad!

  Az egyik vonat csikorogva fékezett, s kitódult belőle a tömeg. Mindenki sietett, bőven volt dolguk. Lépést kellett tartaniuk a világgal.

Lehetetlen.

Bár mondják, a lehetetlen nem létezik.

Ahogy fáradt, fátyolos tekintettel bámultam a hömpölygő ember kavalkádot, egy fiatal nő lépett elém.  Jólöltözött volt, üde és friss. Nem szólalt meg, csak nézett mosolyogva és a kezembe nyomott egy szendvicset.  Megköszöntem, boldogság öntött el.

Kicsit megremegett a kezem, sóhajtottam. Még, ha nem is múlik el, van remény… Jó emberek is élnek ezen a Földön.

Ettem pár falatot, majd a maradékot eltettem, hogy másnapra is legyen. 

A pályaudvaron ért az este, úgy döntöttem ott maradok. Talán csak most… talán néhány napot.

A hold most nem volt telt, mégis fényesen tündökölt. Elmosolyodtam, mikor megláttam a kis sarlót, mely innen nézve már egészen dagadt… de nem vagyok csillagász… az is lehet, hogy csökkent.

Ez volt az utolsó kép, amire emlékszem, mielőtt álmatlan alvásba merültem.”

 

2014

 

„Jártam egyet. Az emberek kifele bámultak a vonatablakból. Mióta vagyok itt?...

 Nem tudom… talán mindegy is. Egyre csak fáradok, napról napra. Mégis hajt valami. Mintha keresnék valamit, de nem keresek…

Leültem egy padra. Az emberek már nem bámulnak meg, s aki tényleg sűrűn jár erre, nem viszolyog tőlem. Van, aki átnéz rajtam, van, aki elfordul, de nem látok a szemükben undort. S az a nő tegnap is hozott ételt… hálás vagyok neki.  De inkább ne nekem hordaná, már nem sokáig bírom!

Fel akartam állni, de nem tudtam. Alig tartott a lábam. A testem teljesen kimerült.

Csak egy kicsit elhagyatottabb helyre lenne szükségem… s feladhatnám… nyugovóra térhetnék…

Valaki a vállamra tette a kezét… összerezzentem… hozzámérni nem szoktak.

-        Hadd segítsek. – mondta egy megnyugtató férfihang.

 Felnéztem, keresve a tulajdonosát, s mikor megtaláltam a hanghoz tartozó alakot és arcot, rögtön felismertem. Meleg, mégis kicsit fájó érzés nyilallt a szívembe. Mi van, ha képzelődöm? Rápillantottam még egyszer.

Istenem, ez Ő!

Válaszolni akartam, de abban a pillanatban minden elsötétült.”

 

2015

 

„ Mikor felébredtem, egy csendes helyen voltam. Egy pince falai reszkettek és izzadtak körülöttem. Nem kaptam levegőt a csodálkozástól… Mellettem ült a földön, és engem nézett. A tekintetébe mélyedtem, fáradtnak tűnt, de a régi fény még ott pislákolt szemeiben. Mosolygott. Én is. Ha belegondolok mennyit álmodoztam erről a percről, és most itt van… Annyi mindent akartam kérdezni tőle, hol járt, mit csinált, miken ment keresztül, de nem tettem. Figyeltem, és amint felébredtem az első sokkból, fogtam csak fel, hogy ő épp olyan, mint én. Hajléktalan. Egy nagykabát volt rajta, a szakálla megnőtt és egy nejlonzacskóba gyömöszölte a személyes dolgait. Mindössze ennyi volt az élete. Senkije se maradt. Sóhajtott, amikor meglátta az arcomon a döbbenetet. Kezét reszkető tenyereim közé vettem. Úgy vert a szívem, mint egy kezdő kamasznak, aki épp szerelmet készül vallani.

-        Azt hittem jobb a sorsod. – szólalt meg halkan.

-        Azt hittem sose látlak többé. – mondtam elcsukló hangon.

-        Túléltem a háborút. – sóhajtott újra.

-        Mennyi idő telt el azóta?

-        Tíz-tizenkét év.

-        Csak negyven lennék? – kérdeztem csodálkozva magamtól.

Csak mosolygott. Azt mondta, tud egy helyet, ahová elmehetnénk kicsit rendbe szedni magunkat… Kérdés nélkül követtem belékarolva úgy, mint régen.  Kis utcákon sétáltunk, hogy kerüljük a nagy tömeget.  Míg oda nem értünk, beszélgettünk. Sok személyes dolgot elmesélt. Rengeteget szenvedett a háború miatt… Még most is hallja az ágyúdörgést és a puskaropogást… meg a bombákat. Maga előtt látja a katonákat, akik mindent megtesznek a hazáért, s mégis emberként szenvedik végig a háborút. Igyekeznek nem gondolni a családjukra, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszükbe.

Sok ember veszett a csatamezőn, katonák, parancsnokok, tábornokok, civilek… férfiak, nők, gyerekek.

Az egyik őrjárat alkalmával, valaki bombát robbantott. Négy társa közül csak ő élte túl.

A legjobb barátja mellette vérzett el…

Ő maga majdnem elvesztette a fél karját. Azóta is béna rá.

Egy küldetéskor rajtaütöttek az ellenségen. Néhány civil is volt ott. Valahogy odakeveredtek… vagy szándékosan tartották ott őket, hogy fékezzék a támadást. Nem szeghették meg a parancsot: mindenkit le kellett lőni. Volt köztük egy kislány is. Az ő golyója végzett vele.

A legszörnyűbb az egészben, hogy parancsot kapnak. Ha nem teszik meg, őket lövik le. Harcolniuk kellett, mert dúlt a háború. Egymás ellen. Holott az ellenség is emberekből állt. Nekik is volt életük, családjuk… mégis meg kellett tenni, mert a békekötés a hatalmi, gazdasági, politikai és egyéb érdekek miatt nem volt kivitelezhető. Az évek során kiéleződtek a vallási ellentétek is… Mindenki gyilkolt mindenkit. S a vége… „szerencsénk” volt, mi nyertünk. De mégis, milyen áron? Amennyi életet követelt, az mind: járulékos veszteség.

Kimondhatatlanul sajnáltam, és együtt éreztem vele.

Mikor a kiszemelt helyre értünk, kicsit meglepődtem. Egy fogadó volt. Tudtam, hogy van ez a hely a városban. A házaspár, aki üzemelteti végtelenül kedves. Mégsem jártam még sose itt. Úgy éreztem nem nekem való. Mindenki csak néhány órára jöhetett be, de le tudott fürdeni, kapott meleg ételt és egy kis útravalót. Ennyivel tudtak segíteni. Ami pénzt belefektettek azt bőven el tudták volna költeni magukra, mert bár jól éltek, nem voltak dúsgazdagok, de azt mondták, így legalább biztos jó célt szolgál.

Jól esett a tisztálkodás, az étel és a kis pihenés, éjszakára visszamentünk az elhagyott pincébe, hogy fedett helyen legyünk. Már elég hideg volt az idő. Még néhány hét, és kénytelenek leszünk felkeresni egy menedékszállót, már ha lesz még helyünk.”

 

2014

 

„Reggel mellette ébredtem. Jó ideje együtt próbáljuk túlélni a napokat. Lassan ismét tavaszodik. A nap melegének már van némi ereje, jót tesz, egy kicsit feltölt. Mióta vele harcolom végig a heteket, könnyedebbnek érzem magam. Mintha nem is küzdelem volna, hanem valami más. Nem olyan szomorúak az órák. Hamarosan végleg kint maradhatunk, azt hiszem úgy még jobb lesz.  Mindketten szeretünk kint lenni, úgy érezzük szabadok vagyunk, és néha azt képzeljük, van hová hazamenni. De így minden más… még az is, hogy az utcán élünk. Mert van kiért felkelni.

 Kevésbé tűnik fel mostanság az a sok rossz. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem szűnt meg az erőszak, és az emberek kétségbeesett segélykiáltásának lecsapódása…

Néhány napig gyengélkedtem. Nem tudtam felállni, sőt mozdulni sem… de most már jobban vagyok. Az járt a fejemben, ha meghalok, legalább valakinek feltűnik, valakinek hiányozni fogok…

Végig mellettem maradt, igyekezett gondoskodni rólam. Kedves volt és kitartó.

Már másként nézek rá, mint azelőtt. Szinte még gyerekek voltunk. Épp csak beleértem a „felnőtt” korba. Most mélységes érzelmekkel ragaszkodom hozzá. Bármit megtennék érte, de ez nem az a szerelem, mint volt. Nem érzem a szenvedélyt, ami egykoron összekötött vele. Inkább megfáradt láng, ami boldogsággal melegíti a szívemet. Többet ér nekem, mint valaha.”

 

2015

 

„ Mostanság sokkal többet gondolkodtam róla és magamról, mint a világról, a kérdésekről, a kínokról és a miértekről. Pedig ezekkel is szívesen foglalkoztam, akár csak, hogy elüssem az időt, vagy megpróbáljam kitalálni, miért van az élet, és miért így áll a világ.

Nem éreztem önzőségnek, hogy háttérbe kerültek, sőt inkább megnyugvásnak. Egyik alkalommal feltűnt, hogy valami nyomasztja, úgyhogy igyekeztem utánajárni a helyzetnek:

-        Mielőtt megláttalak a pályaudvarnál – kezdte el csendesen – a folyóhoz készültem.  Látni akartam… érezni…

-        Mit?

-        A sodrását. Meg akartam halni… már nem bírtam tovább, az éhezést, a fázást, az álmatlanságot, a gyötrelmet, az emlékeimet…

-        Meg tehetted volna… miért álltál meg?

-        Felismertelek. Ott, azon a padon, és ezt jelnek tekintettem. Úgy gondoltam, új esély a boldogságra… hogy egyszer csak újrakezdhetjük, és minden olyan lesz, mint régen. De… - nyelte el a kitörni készülő szavakat.

-        Még most is meg akarod tenni?

-        Nem. Már nem. De, rájöttem, hogy semmi sem jön vissza, nem lesz olyan, mint régen.

-        El akarsz menni?

-        Nem.

-        Jó.

-        Jó?

-        Jó, akkor csináljuk végig.  Csináljuk ezt végig ketten. Bármennyi is van még hátra.

-        Csináljuk végig– ismételte átölelve engem – ketten.”

 

***

Bármennyi is van még hátra…

***

2014

 

2015




Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

atelk2017. június 25. 19:40

@Rozella: Köszönöm, hogy olvastál. Örültem. Köszönöm szavaidat is. Megbízom értékelésedben, mert úgy veszem észre, hogy mindig őszinte vagy, és értelemmel fejezed ki véleményed, ami szerintem óriási kincs. Szép estét kívánok.

Rozella2017. június 25. 15:09

Nagyon jó írás, szép, emberi... Érdekes, ahogy feldolgoztad ezt a nehéz témát, olyan, mintha egy dokumentumfilmet látnék... (külön elismerésem, mert tanulni lehetne tőled, amilyen szépen, érzékletesen és természetesen a testi kapcsolatról írsz... szóval lehet így is...:) Sok értékes gondolatod van, jó olvasmányos! :)

atelk2017. június 25. 14:30

@vagfoldijulia: Nagyon köszönöm a kedves szavakat! Igyekezni fogok az írással. Szép vasárnap délutánt!

vagfoldijulia2017. június 24. 16:11

Bíztatlak az írásra..elbűvöltél