A Fényhozó

Részlet a "Jézus Krisztus visszatért" című zenés-verses utazásból.

Ha takarója a nagy világ,

Nem fog fázni többé soha,

De hogyha már csak gyertyaláng,

Még a szellő is elfújja.

Ha ott él még a szívedben,

Ülj le bátran mellé néha,

Öleljed át csak szép csendben...

Hisz ő lelked foltozója.

Ám ha már csak apró törpe,

És óriás a bánata,

Mosolytükrét összetörte,

Az Éjkirálynak zord hada.

A Hajnal tömlöcbe zárva,

Többé már nem köszön reánk,

S mondd mit ér a földi játszma,

Ha üres szó a „miatyánk”?

Könnye hull a kis törpének,

És szárnyat bont a Félelem,

Ez egy rímes rémtörténet,

De maradj mégis itt velem.

Ketten, tízen, százan, ezren,

Megtudhatjuk mit ér a szó,

De ha elleszünk csak csendben,
Mondd, ki lesz majd a Fényhozó?

A Hajnal sorvad napról-napra,

A börtöne a végzete,

Nyolcmilliárd, ha feladta,

Csak szalmaláng lesz mind hite,

S mikor egy nap huss, ellobban,

Az Éjkirály trónjára ül.

Elárulod mért élsz szótlan,

Ha Fényhozó vagy legbelül?

Csimpaszkodik beléd a Félsz,

A lelkedre már éhesen,

De ez a vers kinyújtott kéz,

Ragadd hát meg és tarts velem.

Elíziumi mezőkre,

Majd egy nap csak így érhetünk,

Önző énünk csalva lépre,

Ha tényleg emberré leszünk.

Persze nem csak ímmel-ámmal,

Száműzve rég a lényeget,

Ha a jövő omló várfal,

A jelen még gyógyír lehet?

Ha nem élünk törpemódban,

Együtt ma még átírható,

Mért lennél csak egy a sorban,

Hogyha lehetsz a Fényhozó?

EPILÓGUS

Az Éjkirály, ha bennünk él,

Önmagunkkal szálljunk szembe...

Hallgasd a Szél miről mesél,

S hidd el, válaszra lelsz benne.

E „mesét” tán Isten súgta,

Tollát szeretetbe mártva,

Hol nevetve, hol meg sírva,

Legyél méltó mosolyára.