Létezel-e, amikor senki nem lát?

Csendes gyerek voltam mindig is, magának való. Az egyetlen szórakozásom az volt, amikor számítógép elé ülhettem, és játszhattam, alkothattam.

Nem nagyon voltak barátaim az iskolában, akik voltak, azokkal sem beszélgettem az iskola terén kívül sokat. Főleg nem személyes dolgokról. Hogyan is tehettem volna, ha a családom sem tudta mi folyik bennem. Azok a kérdések, hogy: jó volt-e az iskola? Hogy érzed magad? Mind elmaradtak.

Mivel magamban tartottam kiskoromban a problémáimat, és nem kaptam sok törődést, mindig irigyeltem a nővéremet, aki hangosabb, akaratosabb volt nálam.

Mamám mindig mesélte, a nővéremet hajnal 3 kor is kézben kellett tartani, mert amikor letették, olyan hanggal kezdett el bőgni, ami egy poharat is ketté nyitna.

Engem nem is kellett kézbe venniük elmondásuk szerint, hiszen én csendben voltam, nem hallottak sírni.

Idővel úgy gondoltam, ha megmutatom én jobb vagyok, megkapom azt az elismerést, amire mindig is vágytam. Elkezdtem jobban tanulni, megmutatni, hogy én okosabb, jobb, ügyesebb vagyok nem csak a nővéremnél, hanem mindenki másnál. Persze ez nem volt így, és amikor rájöttem, mindig haragba fordultak az érzéseim. Miért nem tudom beérni ennyivel? Miért nem hallottam soha azt a mondatot, hogy: „büszke vagyok rád”?

Középiskolás éveimben elkezdtek érdekelni a kapcsolatok, előtte mindig úgy tekintettem erre, mint hátráltató tényezőre.  Hamar csalódás is ért. Sokszor nem figyeltem oda arra, hogy milyennek is kéne lennie egy kapcsolatnak, ignoráltam a tényezőket, amik zavartak. És mit tettem? Amit mindig is: csendben maradtam.

Egy idő után a világra kezdtem el haragudni. Miért mindig én? ezt kérdezgettem a pusztába.

Most 18 éves vagyok, nemrég vettek fel egyetemre. Időközben lett egy barátnőm, akinek nagyon hálás vagyok. Alkohol hatására erős dühkezelési problémáim vannak, elkezdtem bántani azokat, akiket szeretek. Felismerem, hogy nem helyes úton járok. Viszont meglepett a barátnőm, ő az az első közeli kapcsolat az életemben, aki nem azt mondta, hogy tűnjek el. Azt mondta, amikor megbeszéltük a kiakadásomat, hogy büszke rám, hogy felismertem önmagam. Mindez 1 napja történt. Elkezdtem sírni.

Most az egyszer úgy érzem, akkor is létezek valakinek, amikor senki sem lát.