Gólyafészek

Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallattszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 

Mi lehet ez? 

Tűz van, meleg, nagy hőség. 

Gólya mama sírását hallom a fa tetejéről. Öt fiókája bajban van. Nem tudnak menekülni a tűz elől. 

Mit tegyek? Hogy tudnék segíteni? Ha szárnyam lenne... felrepülnék, csőrömbe venném az apróságokat, Gólya mamával ketten hamar kimenthetnénk a fiókákat. De nincs szárnyam! Ember vagyok... vagy mégsem? 

Lenéztem a testemre. Toll borítja. Toll? Fehér toll. Atyaég! Hiszen ember voltam és nő. 

Félve pislantok lefele, oda, arra a bizonyos helyre. A tollazat egy hím tetrészt takar. Meghasonlottam? Már dereng... reinkarnálódtam, most gólya vagyok. Szép hím gólya. Akkor a nejem hangját hallom és a fiókáim sírását. Sietnem kell! Hurrá, repülök! Itt vagyok! Csőrömbe kapom a kicsik egy részét, nejem a többit. Repülünk a biztonság felé.