Elmondanám... "Mit jelent nekem a haza" pályázatra

Elmondanám könnyekkel telve,

mit jelent számomra a haza,

ha két karommal átölelve

lehetnék milliók vigasza.

Ha hangom messze hallatszana,

túl a Vén Európa egén,

ha könnyzápor már nem hullana,

és nem lenne gyászos a zeném.

Elmondanám, mindenki hallja,,

ki messze földekre távozott,

ki magát még magyarnak vallja,

de annak is, ki elkárhozott.

Emlékezz csak, hogy mit éreztél,

míg a Duna partján sétáltál,

s mielőtt még hazaérkeztél

egy-egy oszlopnál meg-megálltál.

Elmerengtél a habok között

vígan játszó halakat nézve,

s fenn a Várban, a Lánchíd mögött

kerested a múltat fürkészve.

A Mátyás templom falai közt

isteni vigaszra találtál,

s nem messze a Dunánál, szemközt

az új törvényekre (nem) vártál... 

Fentről nézve kis ékszerdoboz

Budapest, az álmok városa,

ezernyi szentjánosbogár hoz

fényt és csillogást a városra.

És tudd, és fájd mindazt a hiányt,

mit egy elvétett magyar szó ad,

mikor elméd az égbe kiált:

idegenben kergetsz álmokat.

Emlékezz csak a Balatonra,

az északi part hegyeire,

a magyar tenger habjaira,

ha nincs már ír a sebeidre.

S a híres borvidékek, látod,

mindez már többé nem a tiéd,

az újdonságok, s régiségek...

már mondanál érte szentmisét.

A Tisza és vad holtágai,

mindez számodra már csak emlék,

a Körös, s Rába sodrásai

magukat lelkedbe égették.

Tudom, ez fáj neked, vagy mégse?

De ez még az én édes hazám,

a Kárpátok lágy ölelése

idézi, mit adott ősapám.

Elmondanám könnyekkel telve,

mit jelent számomra a haza,

ha két karommal átölelve

lehetnék milliók vigasza.

De megszólalni nem tudok már,

csak csendben figyelek és várok,

s veled üzenem sólyommadár,

még nyílnak nálunk vadvirágok.

2016. június 4.