A hegedűs

A hegedűs

Hideg volt az este. Fáradt csend ült a fákra. Csak néha hallatszott egy-egy autó tülkölése. Péter felállt, szinte odafagyott a földhöz. Megmozgatta elgémberedett tagjait. Felvette kopott kalapját, amelyben néhány ötszázas díszelgett. Hegedűjét a hóna alá csapta. Még egyszer visszanézett a rég megszokott zugra, ahol már öt éve minden nap sír a hegedűje.

 -  Vége! – sóhajtott. Ez a nap is eljött.

Felnézett az égre. Ott semmi sem változott. Az Esthajnalcsillag ugyanúgy ragyogott, mint tegnap, vagy öt évvel ezelőtt. Ugyanúgy… de mégis. Valami van a levegőben, valami új kezdődik. Érezte. Már nem törődött azzal, hogy az emberek megvetően néztek rá, hogy csontjait átjárta a hideg, már nem figyelt arra, hogy a cipőjéből kibukkanó lábujja jéghideg. Csak arra gondolt, még egy éjszaka, egyetlen hideg, konok éjszaka… és holnap már minden más lesz.

Komótosan baktatott hazafele. Hazafele? Ez a szó most más értelmet kapott. Eddig mi is volt a haza? Egy levelekből, faágakból és jó néhány téglából összetákolt viskó az erdő közepén. Kevesen járnak arra, a kijelölt kirándulóút jó párszáz méterre van tőle. Ott senki sem háborgatta. Csak a zimankó…

„Hazaért”, ledobta elnyűtt kabátját, befűtötte az ócska vaskályhát, amit a múlt évben guberált lomtalanításkor. Melege nem lett tőle, de valami mégis átjárta testét. Az előző napról maradt még egy konzerv babgulyás, megmelegítette.

-  Holnaptól… – mormogta magában és gondolataiba mélyedve kanalazta a vacsoráját.

Aztán eszébe jutott, hogy reggelre nincs semmi ennivaló. Ránézett mosogató szivacsot régen nem látott tányérjára és az étel egynegyed részét félretette.

-  Jó lesz reggelre – gondolta, majd elővette hangszerét.

Felsírt a hegedűje – Csajkovszkij mindig megnyugtatta. Így volt ez régen is. Ott állt a színpadon, fényárban és tombolt, tapsolt a közönség. Virtuóz volt. És most? Mi maradt neki? Kisemmizték, csak a hegedűje maradt. De azt nem adja semmiért. Egyre hevesebben húzta vonóját, egyre nagyobb lendülettel, egyre növekvő elkeseredéssel… aztán csend. Ijesztő csend…

Homlokán gyöngyözött néhány izzadságcsepp. Letörölte. Úgy érezte, az éjszakával lezárul egy korszak az életében. De még nem tudta biztosan, mit hoz a holnap. Egy kis faládában őrizte kincseit, az öt év alatt összegyűjtött pénzét. Pontosan annyit, amennyire terveihez szüksége volt. Sötét tervek… mégis úgy érezte, a legjobb megoldást találta meg. Félt. De tudta, nincs más választása. Ezzel a gondolattal hajtotta le fejét a hevenyészett ágyára, hegedűjét maga mellé tette és mély álomba zuhant.

Madárcsicsergésre ébredt. Levetette szakadt kabátját. Tavaly valakitől kapott egy rend ruhát, azt óvta, eltette, gondolta, jó lesz majd egyszer. Nézegette, simogatta, már nem is emlékszik, mikor volt rajta ilyen ruha. A közeli patakból vizet hozott, lemosta magáról az elmúlt öt év minden bánatát, óvatosan megborotválkozott, vigyázva, hogy az élét már régen elvesztett borotva nehogy sebet ejtsen arcán. Körülnézett, talán utoljára…

Hegedűjét szorosan magához ölelte és útnak indult. Furcsa érzése volt. Körülötte az emberek észre sem vették. Persze, tiszta ruha, borotvált arc. Egy a sok közül. A buszmegállóban néhány ember ácsingózott, álmosan, közömbösen. Ez most jól esett neki. Végre, nincsen megvető pillantás.

Unalmasan búgott az autóbusz motorja. Péter számolta a megállókat.

-  Még három és ott vagyok.

A kapuhoz érve egy kicsit megtorpant. Elbizonytalanodott. Körülnézett. Az iroda a bejárattól jobbra volt. Egy fásult női hang érdeklődött, miben segíthet. Péter kicsit zavarba jött.

-  Sírhelyet szeretnék vásárolni.

-  Értem – volt a válasz. – Ki az elhunyt?

-  Nincs elhunyt. Magamnak szeretném előre megrendelni.

-  Azt nem lehet – hangzott a válasz. – A temetéshez okmányok szükségesek, elsősorban a halotti bizonyítvány és a személyazonosságot igazoló okmányok. Nem tudok segíteni.

Péter gondterhelten hagyta el a Temetkezési Vállalat irodáját.

-        Akkor hiába volt minden? Ha meghalok, valahol az út mentén rám találnak, elkaparnak. Még a hegedűmet sem teszik mellém.

Lehajtott fejjel lépett ki a temető kapuján. Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy szemből egy autó közeledik. A sofőr az utolsó percben fékezett. A hirtelen fékezéstől a hátsó ülésen fekvő nagybőgő nagyot taszított a vezetőülés háttámláján.

-  Ember! Meg van maga huzatva? – hallatszott egy ijedségtől reszkető hang. – Megunta az életét?

Péter fátyolos tekintetét a sofőrre emelte.

-  Bocsánat! Bár nekem már úgyis mindegy. – válaszolta és lehajtott fejjel továbblépett.

 Az autó vezetője megdermedt.

 -  Ismerem ezt az embert! – gondolta. – Igen, a hegedű a hóna alatt! Kovács Péter, a virtuóz! Bár megöregedett és már nem olyan tip-top, mint régen. Sőt! – Kovács úr! – kiáltott utána.

Péter kíváncsi tekintettel megfordult.

-  Ismerjük egymást? – kérdezte.

-  Ön nem, én igen. Minden koncertjén ott voltam. Az első sorban ültem. Mi járatban van erre?

Péter elmesélte, miért jött a temetőbe és mi történt vele az elmúlt öt év alatt.  Az ismeretlen végighallgatta, majd mosolyogva így szólt:

-   Most egy zenekart vezetek, szólóhegedűst keresek. Jöjjön! A többit majd útközben.

2020. június