ariamta blogja

ariamta•  2020. augusztus 17. 15:17

Gólyafészek

Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallattszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 

Mi lehet ez? 

Tűz van, meleg, nagy hőség. 

Gólya mama sírását hallom a fa tetejéről. Öt fiókája bajban van. Nem tudnak menekülni a tűz elől. 

Mit tegyek? Hogy tudnék segíteni? Ha szárnyam lenne... felrepülnék, csőrömbe venném az apróságokat, Gólya mamával ketten hamar kimenthetnénk a fiókákat. De nincs szárnyam! Ember vagyok... vagy mégsem? 

Lenéztem a testemre. Toll borítja. Toll? Fehér toll. Atyaég! Hiszen ember voltam és nő. 

Félve pislantok lefele, oda, arra a bizonyos helyre. A tollazat egy hím tetrészt takar. Meghasonlottam? Már dereng... reinkarnálódtam, most gólya vagyok. Szép hím gólya. Akkor a nejem hangját hallom és a fiókáim sírását. Sietnem kell! Hurrá, repülök! Itt vagyok! Csőrömbe kapom a kicsik egy részét, nejem a többit. Repülünk a biztonság felé.

ariamta•  2020. augusztus 17. 15:11

A hegedűs

A hegedűs


Hideg volt az este. Fáradt csend ült a fákra. Csak néha hallatszott egy-egy autó tülkölése. Péter felállt, szinte odafagyott a földhöz. Megmozgatta elgémberedett tagjait. Felvette kopott kalapját, amelyben néhány ötszázas díszelgett. Hegedűjét a hóna alá csapta. Még egyszer visszanézett a rég megszokott zugra, ahol már öt éve minden nap sír a hegedűje.

 -  Vége! – sóhajtott. Ez a nap is eljött.

Felnézett az égre. Ott semmi sem változott. Az Esthajnalcsillag ugyanúgy ragyogott, mint tegnap, vagy öt évvel ezelőtt. Ugyanúgy… de mégis. Valami van a levegőben, valami új kezdődik. Érezte. Már nem törődött azzal, hogy az emberek megvetően néztek rá, hogy csontjait átjárta a hideg, már nem figyelt arra, hogy a cipőjéből kibukkanó lábujja jéghideg. Csak arra gondolt, még egy éjszaka, egyetlen hideg, konok éjszaka… és holnap már minden más lesz.

Komótosan baktatott hazafele. Hazafele? Ez a szó most más értelmet kapott. Eddig mi is volt a haza? Egy levelekből, faágakból és jó néhány téglából összetákolt viskó az erdő közepén. Kevesen járnak arra, a kijelölt kirándulóút jó párszáz méterre van tőle. Ott senki sem háborgatta. Csak a zimankó…

„Hazaért”, ledobta elnyűtt kabátját, befűtötte az ócska vaskályhát, amit a múlt évben guberált lomtalanításkor. Melege nem lett tőle, de valami mégis átjárta testét. Az előző napról maradt még egy konzerv babgulyás, megmelegítette.

-  Holnaptól… – mormogta magában és gondolataiba mélyedve kanalazta a vacsoráját.

Aztán eszébe jutott, hogy reggelre nincs semmi ennivaló. Ránézett mosogató szivacsot régen nem látott tányérjára és az étel egynegyed részét félretette.

-  Jó lesz reggelre – gondolta, majd elővette hangszerét.

Felsírt a hegedűje – Csajkovszkij mindig megnyugtatta. Így volt ez régen is. Ott állt a színpadon, fényárban és tombolt, tapsolt a közönség. Virtuóz volt. És most? Mi maradt neki? Kisemmizték, csak a hegedűje maradt. De azt nem adja semmiért. Egyre hevesebben húzta vonóját, egyre nagyobb lendülettel, egyre növekvő elkeseredéssel… aztán csend. Ijesztő csend…

Homlokán gyöngyözött néhány izzadságcsepp. Letörölte. Úgy érezte, az éjszakával lezárul egy korszak az életében. De még nem tudta biztosan, mit hoz a holnap. Egy kis faládában őrizte kincseit, az öt év alatt összegyűjtött pénzét. Pontosan annyit, amennyire terveihez szüksége volt. Sötét tervek… mégis úgy érezte, a legjobb megoldást találta meg. Félt. De tudta, nincs más választása. Ezzel a gondolattal hajtotta le fejét a hevenyészett ágyára, hegedűjét maga mellé tette és mély álomba zuhant.

Madárcsicsergésre ébredt. Levetette szakadt kabátját. Tavaly valakitől kapott egy rend ruhát, azt óvta, eltette, gondolta, jó lesz majd egyszer. Nézegette, simogatta, már nem is emlékszik, mikor volt rajta ilyen ruha. A közeli patakból vizet hozott, lemosta magáról az elmúlt öt év minden bánatát, óvatosan megborotválkozott, vigyázva, hogy az élét már régen elvesztett borotva nehogy sebet ejtsen arcán. Körülnézett, talán utoljára…

Hegedűjét szorosan magához ölelte és útnak indult. Furcsa érzése volt. Körülötte az emberek észre sem vették. Persze, tiszta ruha, borotvált arc. Egy a sok közül. A buszmegállóban néhány ember ácsingózott, álmosan, közömbösen. Ez most jól esett neki. Végre, nincsen megvető pillantás.

Unalmasan búgott az autóbusz motorja. Péter számolta a megállókat.

-  Még három és ott vagyok.

A kapuhoz érve egy kicsit megtorpant. Elbizonytalanodott. Körülnézett. Az iroda a bejárattól jobbra volt. Egy fásult női hang érdeklődött, miben segíthet. Péter kicsit zavarba jött.

-  Sírhelyet szeretnék vásárolni.

-  Értem – volt a válasz. – Ki az elhunyt?

-  Nincs elhunyt. Magamnak szeretném előre megrendelni.

-  Azt nem lehet – hangzott a válasz. – A temetéshez okmányok szükségesek, elsősorban a halotti bizonyítvány és a személyazonosságot igazoló okmányok. Nem tudok segíteni.

Péter gondterhelten hagyta el a Temetkezési Vállalat irodáját.

-        Akkor hiába volt minden? Ha meghalok, valahol az út mentén rám találnak, elkaparnak. Még a hegedűmet sem teszik mellém.

Lehajtott fejjel lépett ki a temető kapuján. Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy szemből egy autó közeledik. A sofőr az utolsó percben fékezett. A hirtelen fékezéstől a hátsó ülésen fekvő nagybőgő nagyot taszított a vezetőülés háttámláján.

-  Ember! Meg van maga huzatva? – hallatszott egy ijedségtől reszkető hang. – Megunta az életét?

Péter fátyolos tekintetét a sofőrre emelte.

-  Bocsánat! Bár nekem már úgyis mindegy. – válaszolta és lehajtott fejjel továbblépett.

 Az autó vezetője megdermedt.

 -  Ismerem ezt az embert! – gondolta. – Igen, a hegedű a hóna alatt! Kovács Péter, a virtuóz! Bár megöregedett és már nem olyan tip-top, mint régen. Sőt! – Kovács úr! – kiáltott utána.

Péter kíváncsi tekintettel megfordult.

-  Ismerjük egymást? – kérdezte.

-  Ön nem, én igen. Minden koncertjén ott voltam. Az első sorban ültem. Mi járatban van erre?

Péter elmesélte, miért jött a temetőbe és mi történt vele az elmúlt öt év alatt.  Az ismeretlen végighallgatta, majd mosolyogva így szólt:

-   Most egy zenekart vezetek, szólóhegedűst keresek. Jöjjön! A többit majd útközben.


2020. június

ariamta•  2018. március 30. 18:23

Locsolóvers (kissé pikáns)

Jöttem hozzád locsolkodni,

biztos nem fogsz elzavarni.

Locsolómat előveszem,

kicsiny tenyeredbe teszem.

Ha megfogod, lehet, hideg,

kicsit merev, kicsit rideg,

de hogyha én reád nézek,

az sem látszik már törpének.


2018. március 30.

ariamta•  2017. augusztus 1. 12:55

Mai mese (2)-A Piroska és a farkas c. mese alapján

Kicsi Piroska szép leány volt,

karcsú és nyúlánk az alakja,

sok fiút őrületbe hajszolt

és szerelembe csengő hangja.


Pöttyös ruhája oly csábító,

két szeme csillaga ragyogott,

kedves volt, sohasem számító,

cserfes, aki mindig csacsogott.


Történt egyszer, egy gaz csábító

kivetette reá hálóját,

és ebben az volt a borzasztó,

benne látta munkaadóját.


Nagyon nyomult a gaz, ebadta

elcsábítani gyenge leányt,

jó kis kaland lesz, ezt gondolta,

nem érdekelte, hogy ez zsenánt.


Farkas úr, mert ez volt a neve,

könnyedén vette kalandjait,

s ha elragadta szíve heve,

nem hagyta veszni hő vágyait.


Rá is röppent, lám, Piroskára,

kis kalandot remélve tőle, 

de szálka akadt a torkára,

és megperzselődött a bőre.


Piroska nem volt könnyű falat,

Bele is tört hát a bicskája,

gondolta, most épp alulmaradt,

de nem rebbent szeme pillája.


Tudta, látta, Piroska anyja

is még mindig csodaszép asszony.

Gondolt egyet, hát lerohanja,

egy kalandot el ne szalasszon.


Hitte vagy nem hitte Farkas úr,

"bűbájával" sikert arathat,

vélte, az lesz igazi bravúr,

ha érett asszonyba haraphat.


Kemény támadást is indított,

hogy bevegye a büszke bástyát,

de arra viszont nem számított,

így ismeri meg hölgye bátyját.


Vadász úr, Piroska nagybátyja

előre, mindenre felkészült,

s Farkas úrnak volt, nincs kabátja,

mert vele a folyóba szédült.


Megülte biz gyomrát e kaland,

más vizekre evezett nyomban,

vigasz nem éri boldogtalant,

s búját elfojtja drága borban.


2017. augusztus 1.

ariamta•  2017. július 16. 18:25

Mai mese (A Jancsi és Juliska c. mese alapján)

Gonosz volt és félelmetes,
arca zord és jellegzetes.
Kinn az utcán vadászgatott,
gyerekeket megtámadott.


Így történt ez tegnap este,
mikor Jancsit s Julcsát leste.
Mézes-mázos mosolyával,
arcán pár szál szakállával.


"Gyermekeim!" - súgta-búgta,
"kell-e fagyi, csoki, bukta?
Gyertek velem, meglátjátok,
jó dolgotok nem bánjátok!"


Jancsi, Julcsa hátralépett,
a csúf banya mit ígérget?
Csoki, fagyi és sütemény?
Ez bizony nem jótétemény!


Anyu mondta, jól vigyázzunk,
szóba senkivel se álljunk!
De a fagyi oly csábító,
banya hangja bátorító.


Mi lesz veled Jancsi, Julcsa,
ha nem hallgatsz okos szóra!
Cukros nénit felejtsétek,
s rendőröknek jelentsétek.


Jancsi, Julcsa elszaladtak,
nem lett haszna szép szavaknak.
Öreg banya hoppon maradt,
rács mögött már szava apadt.


2017. július 16.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom