Végtelen magány

arany52•  2018. június 6. 17:00

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gunyám bűszkén hordozom.
Megfáradt őszre tavasz és új nyár jön ,
de a tücsök már nem nékünk hegedűl,
s hiába kérem a nap forrón süssön,
 lelkem vacogva érted könyörög.
Learatott éveim kévébe kötöm,
s foszlos kalácsba hiányod sütöm.
Hideg esőt sír keserű bánatom,
és hívó szavam a széllel elküldöm.
Eres kezem Tiedre rá már nem talál,
üresen kong a végtelen magány.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

DonGiovanni2018. június 7. 08:36

Nagyon szomorú vers! Bár mely empátiával lett írva de nekem hiányzott belőle még valami!

arany522018. június 7. 07:47

Mög

skary2018. június 7. 06:21

möghalunk mind

arany522018. június 6. 22:25

Igen tudom, ezek sajnos el nem múló fájdalmak.

dreaming582018. június 6. 22:08

Gyönyörű!
Tudod - az én érzéseimet (is) írtad le...

arany522018. június 6. 19:40

Én köszönöm, hogy olvastál.

DonGiovanni2018. június 6. 19:38

Gyászodban részvéttel osztozom! Töltse ki magányodat a jóság és szeretet azt kívánom! Versedet szívembe zártam köszönöm hogy olvashattalak!

arany522018. június 6. 18:14

Köszönöm

kevelin2018. június 6. 18:02

Nagyon szép vers

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom