Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Végtelen magány
arany52• 2018. június 6. 17:00
Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gunyám bűszkén hordozom.
Megfáradt őszre tavasz és új nyár jön ,
de a tücsök már nem nékünk hegedűl,
s hiába kérem a nap forrón süssön,
lelkem vacogva érted könyörög.
Learatott éveim kévébe kötöm,
s foszlos kalácsba hiányod sütöm.
Hideg esőt sír keserű bánatom,
és hívó szavam a széllel elküldöm.
Eres kezem Tiedre rá már nem talál,
üresen kong a végtelen magány.
DonGiovanni2018. június 7. 08:36
Nagyon szomorú vers! Bár mely empátiával lett írva de nekem hiányzott belőle még valami!
arany522018. június 7. 07:47
Mög
skary2018. június 7. 06:21
möghalunk mind
arany522018. június 6. 22:25
Igen tudom, ezek sajnos el nem múló fájdalmak.
dreaming582018. június 6. 22:08
Gyönyörű!
Tudod - az én érzéseimet (is) írtad le...
arany522018. június 6. 19:40
Én köszönöm, hogy olvastál.
DonGiovanni2018. június 6. 19:38
Gyászodban részvéttel osztozom! Töltse ki magányodat a jóság és szeretet azt kívánom! Versedet szívembe zártam köszönöm hogy olvashattalak!
arany522018. június 6. 18:14
Köszönöm
kevelin2018. június 6. 18:02
Nagyon szép vers