Arany blogja

Novella
arany52•  2011. január 28. 00:25

Dalos kedvű barátaim

A díszmadarak tartása nálunk három generáción ível át.Elôször nagypapám hozott a házhoz egy kis kanári madarat, mely a Mandi nevet kaptam. Hamar házi kedvenc lett belôle, és elképesztô intelligenciával rendelkezett.Sokat volt a szobába kiengedve, így összebarátkozotta családdal. Nagyapám ujjára szállt és úgy sétáltak .
Voltak vele kalandok is. Akkor még petroleom lámpával világítottak és bizony lavórban mosakodtak. Mandika meglátva a lavór vizet, rögtön beletoccsant, persze el is merült. A lámpára cseppenô víz pedig megrepesztette a burát és sötétség lett a szobában. Sötétség ide vagy oda, elsô reakció volt, hogy tenyérrel kikapni a kis fuldoklót a vízbôl. Eljátszotta ezt egy párszor. Egyszer a karnis bojtjaiba akadt bele, ugrani kellett a létrára és kiszabadítani.
De vidámságot, derût hozott az apró kis lakásba. Így mikor egy baleset folytán távozott e világból - a forró vizes fazékban húzant - már megalapozta madártartásunkat.


Volt két kis kanári is a háznál, és mikor az egyik kiszökött és az eperfa tetejét vette célba, a másik hívogatta vissza a kalitkába.


Születésemkor is volt madárka a családban. Nekem már ez volt a természetes. Ô is szelíd volt, kezembe vehettem és selypítve mondogattam, csak óvatosan- óvatosan.


Késôbb jöttek a különbözô fajta madárkák. Zebrapinytpár, kik fészket készítettek a kalitkába. A betett fûszálakat vitték fel, jobban mondva egyik vitte, másik kihuzigálta, így aztán a munka soha nem ért a végére.


Mozambik csicsörke igazi különlegesség volt. Apró ,kisújnyi madárka, csillogó tollakkal, gyönyörû hanggal.


Majd jött újabb kanári, a megszokott Mandika néven,kit viccbôl Svéd Sándornak hívtunk, mert csodálatos hangon énekelt. Ébredés kanári füttyre - nincs is ennél kellemesebb kezdése a napnak. Ô kis kunyeráló volt, ha leültünk uzsonnázni, nagy szárnycsapkodásokkal követelte a süteménymorzsákat. 12 éven át tette vidámmá napjainkat.


Kislányom viszont papagájra vágyott. Így került hozzánk hullámos papagáj, mely játékosságáról híres. Ô is szelid volt, kézre szállt és szelidsége lett a veszte, kedvenc házi cicusunk szájába szinte bele menetelt, játék kezdeményezése céljából.


Jelenleg Nimfapapagájunk és rózsás arcú törpe papagájunk hoz derût otthonunkba. Kedvesek, cserfesek, és egymás nélkül egy percig se tudnak meglenni, így a két kalitka mindig egy helyen van.


Mi már nem hiszem , hogy tudnánk nélkülözni tollas barátainkat, kik a természet egy kis darabját csempészik otthonunkba, és dalos kedvükkel annyi örömet okoznak


 

arany52•  2010. július 20. 14:36

Kézirat

Találkozásom az irodalommal

 A könyvek és én nagyon korán, mondhatni idő előtt találkoztunk, abból kifolyólag, hogy Nagyapám, aki négy nyelvet beszélt felsőfokon, az akkori Athenaeum Nyomda lektora volt. Magyar és idegennyelvű könyveket lektorált.

 Ő vette kezébe az én irodami érdeklődésem kialakítását, nagyon korán és nagyon gyors tempóban. A gyorsaságra szükség volt, mert megkapta a nyomdászok szinte elkerülhetetlen betegségét, a tüdőbajt. 

 Hozta nekem a könyveket frissen, a nyomdagépről lekerülve, jellegzetes nyomdafesték és papír illattal. Ez az illat, melyet úgy megkedveltem , már Nagyapához tartozott. 

 Először mesekönyveket kaptam, Benedek Elek meséit, népmeséket, de hamar áttért a fenőtt irodalomra. Ma is őrzöm Szabó Lőrinc Tizenkét vers tizenkét kép című könyvét, és Várnai Zseni dedikált verseskötetét. 

 Ajándékba kaptam Tőle Petőfi és Vörösmarty összes verseit is és elvárta, hogy pár nap múlva már több verset is kivülről szavaljak. 

 Ha nála voltam, nem lehetett hangoskodni, játszani. Inkább hozta a Révai lexikont, vagy a Képes Magyar történelem  egy - egy kötetét, melyeket először csak nézegettem, később a betűk összeálltak fejemben szavakká. 

 Korán hagyott itt, éppen csak betöltöttem a nyolcadik évemet. 

 Abban az évben nagyon sokat voltam beteg és ágyba kényszerülve   Anyukától olvasnivalókat kértem. Mivel a gyerekkönyveim már betéve tudtam, Anyuka Gárdonyitól az Én falum sorazatot és a Te Berkenyét adta olvasni, mellyel megkezdődött utam a fenőtt irodalomba.

 Nagybácsikám író-költő volt, hosszabb ideg az Írószövetség elnőke. Családlátogatáskor mindig megkaptuk legújabb kötetét dedikálva és a hozzá kapcsolódó érdekes türténetekkel. Íróasztalán ott állt az írógép, befűzve  a fehér papír, mely az én gyermeki érdeklődésemet  nagyon felkeltette. Hozzányulni nem volt szabad, hiszen készülő regény  kézirata volt  benne, de ámulattal néztem és első ösztöndíjamból megvettem  a csillogó piros táskaírógépet, melyet évtizedekig használtam. 

 Férjemmel irodalmi esten találkoztunk és a közös érdeklődés hozott minket össze. Pár randevú után már megmutatta kéziratait, megkért hogy mondjak véleményt és gépeljem őket.

 A találkozásból szerelem, majd házasság lett és három évtizedik közösen beszéltük át készülő verseit. Időnként kicsit összekaptunk, mert mint általában az író emberek, Ő is körömszakadtáig ragaszkodott verse minden sorához, akkor is ha néhány sor kihuzását, átirását  javasoltam. Pár napi durcázás után, általában félrevonult és átirta versét. 

 A házasságba saját könyvtárat hozott, a két könyvtár soha se keveredett, tiszteletben tartottuk egymás könyveit és kérés nélkül nem vettünk el belőle. 

 Párnája alatt legújabb verseskötetével távozott a földi világból. 

 Felnőtt koromban az olvasás nekem a bezártságból a szabadságot jelentette. Egy súlyos betegség miatt fiatalon mozgássérült lettem, A könyvek által jutottam el ismeretlen tájakra, elmúlt korokba, különleges élethelyzetekbe.

 Közben felettem is elrepült az idő, s bár több szálon is kapcsolatba kerültem az irodalommal, ha új könyv kerül kezembe óhatatlanul beleszippantok és mikor megérzem a nyomdafesték illatát, szemem előtt megjelenik évtizedek távolából Nagyapa, sovány beesett arcával, égszinkék szemével és csontos kezével búcsút int felém.

 

(B. Faragó Aranka)

 

arany52•  2010. június 30. 16:07

Ifjú évek

Megpróbáltam folytatni férjem életének történetét elbeszélései, irástöredékei alapján. Igyekeztem visszaadni hűen élete eseményeit, költővé válásának folyamatát, ahogy emlékezetemben él, ahogy sikerült felidéznem azt az időt, melynek én még nem voltam szereplője. 

~*~*~*~*~~*~*~*~~*~*~*~*~*

Ifjú évek

Nevelőszüleim szokása az volt, hogy 14 éves korukig nevelték a gyerekeket, megadva nekik az alapokat, de utána szárnyra bocsájtották őket. A fészekből kirepült gyerekek helyére jöttek kisebbek. A ványai otthon soha se volt üres, mindig gyerekzsivaly verte fel. 

Így kerültem el én is fiatalon, szinte majdnem gyerekként otthonról. Sokfelé próbáltam megtalálni helyemet, kevés tapasztalattal, kevés iskolával. 
Voltam téglagyárban munkás, ahol a csille mellett mentem, melyben a téglát szállították. Ha sínről kiugrott a csille, vállal kellett visszarakni, melyen nem sok bőr maradt. 
Hajtottam lovaskocsit, végeztem minden munkát, ami adódott, de ezek nem elégítettek ki, valami másra, többre vágytam. Szerettem volna közelebb kerülni az irodalomhoz, a kulturához, a lüktetőbb , sokszinűbb élethez. Ezért feljöttem a fővárosba és itt is nehéz fízikai munka jutott. Az aszfaltot furtuk a várban. Ezt a munkát a kezem sinylette meg. Itt hamar brigádvezető lettem. Munkásszállón laktam, ahol az bántott a legjobban, hogy könyveimmet nem tudtam biztonságban elhelyezni és az állandó olvasásommal amolyan csodabogárnak tartottak. 

Az olvasás szeretete már gyerekkoromban kialakult, bár otthon a Bibilián kivül más könyv nemigen volt. Esténként a tűz mellett ezt olvasták az idősek, mi gyerekek meg körbeültük és hallgattuk. 
Amúgy a falusi ember felesleges lustálkodásnak tartotta az olvasást, nekem viszont létszükségletem volt. Ha egy darab újságpapírt , egy régi rongyos könyvet találtam, már bújtam vele padlásra, pajtába és úgy belemerültem az olvasásba, hogy még a vacsorára hívó szót se hallottam meg. 

Mikor katonakorba kerültem Bajára vonultam be kiskatonának. Letöltöttem a két év szolgálatot és megláttam benne a továbjutás, a tanulás lehetőségét. Volt könyvtár, ami kedvenc helyemmé vált és volt ígéret beiskolázásra. Hívtak továbbszolgálatra és én mentem. Közgazdasági Szakközépiskolába iratkoztam be estire, Katica néninél pedig albérletet vettem ki és hamar beilleszkedtem a kisvárosba. 
Már akkor verssorok motoszkáltak fejemben, melyeket papírcetlikre irtam le. 

Hallottam , hogy működik a városban kör, a Tóth Kálmán Irodalmi Kör, melyet Eördögh tanár úr vezetett. Engem is felvettek és igyekeztek tanítani, rávezetni, hogy megtaláljam saját stílusomat,hangomat, kiforrottabb verseket irjak. Persze ez nem ment olyan simán, sok vita, harc , sértődés előzte meg, mikor erős kritikákat kaptam és nehéz volt elfogadni, hogy gyakran igazuk volt, és érdemes volt egy-egy verset tízszer is átgondolni, újrairni. 

Az irodalmi körben iróbarátokra tettem szert, kikkel a kör után a Csicsenyica étteremben folytattuk a vitatkozást éjfélig. 

Mikor már verseim megjelenésre alkalmasak lettek a Petőfi Népe közölte. Sok segítséget, tanácsot kaptunk Csepeli Szabó Béla költőtől, aki támogatta az ifjú költőket és a Képes Újságban megjelenést is biztosított. Később barátság alakult ki köztünk és Budapestre kerülve sokszor fogadott csepeli otthonában. 

Nagy tisztelettel adóztam Csorba Győző költő munkásságának, kit pécsi ottthonában kerestem fel. Ő ajánlotta, hogy vegyem fel a Baktai előnevet. Egy nagy tudású, de rendkivül szerény embert ismertem meg személyében. A Félszárnyú madár cimű versemben emlékeztem meg a költőről. Azért lett címe Félszárnyú madár, mert a költőnek csak fél karja volt, ami bizony nagyon megnehezítette gyerekkorát, de a félszárnyával is repült a költészet magaslatába. 

Bajai éveim alatt voltak röpke szerelmek és egy hamvába holt házasságom, lett sok-sok barátom, életre szóló hívatásom. 

Tizenkét évi szolgálat után búcsúztam el a várostól. Megismertem jelenlegi feleségem, kivel a művészetek szeretete hozott össze. Mivel ő budapesti volt, kértem áthelyezésem . 

Jött a nagyváros, a komoly családi élet, tele felelősséggel, gondokkal és örömökkel, új irodalmi kör, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör, melynek alapításától tagja vagyok és új barátok, új versek, új életforma. 

De ez már egy másik történet. 

(Lejegyezte: Faragó Aranka) 

arany52•  2010. június 28. 10:31

Novella

Férjem dédelgetett álma volt, hogy egy kisregényben megirja nem mindennapi gyerekkorát. 
Több füzetet is teleírt, áthuzott, aláhuzott részeket, de az egész csak nyersanyagként maradt meg. Hogy regénnyé formálodjon, a sors közbeszólt. 
Ebből az anyagból és a beszélgetésekből próbáltam összeállítani egy novellát, hogy fennmaradjon kezdeti éveinek emléke. 

~*~*~*~*~*~**~*~*~*~*~*~*~*~*~* 

Hadi árvák

Ezek voltunk mi - hadi árvák, - a háború ártatlan gyermekáldozatai, kik elvesztettek szülőt, , nagyszülött, otthont és gyökértelenül vergődtünk árvaházról árvaházra. 
Meglopta gyermekkorunk édes álmait a kegyetlen politika. 
Míg egyszercsak betoppant értünk egy egyszerű parasztházaspár és vitt minket haza, dévaványai otthonukba, a szegénységbe, a nélkülözésbe, ahol megosztotta vélünk azt a keveset, ami nekik jutott. 

Szegény, szikföldes hazát kaptunk, hol még a szeretet is kemény volt. 
Harcolni kellett földdel, természettel, hogy 40 gyereknek meglegyen a napi betévő falat. 

Be sokszor ment aludni a kenyér, mikor valamelyik gyerek sovárogva kérte és felváltva hordtuk a cipőt, az ment benne iskolába , aki soros volt. 

Télen kezünkbe frissen sült krumplit kaptunk, aminek mindjárt több haszna is volt, melegítette az uton az iskola felé a kezünket és verekedni se tudtunk, mert a jó sült krumplit, amit az osztályba érve megehettünk, nem veszélyeztettük egy kiadós bunyóért se. 

Szobánkat kemence melegítette, melyben hetente sült a nevelőanyám dagasztotta friss kenyér, gyerekeknek lángos. A hajnal már a tekenő mellett találta, és dagasztotta nekünk az életet, beledagasztva sorsát, szeretetét, vágyait. 

A macskák a sutban melegedtek télen és a beteg gyerek is ott lett elkülönítve a többitől. 

Az istálóban bőgtek a tehenek melyek elláttak minket friss tejjel, s minden gyerek kapott egy-egy kecskegidát játszani és megtanulni az állattartás fortélyát. 

Korán megtanultuk a földművelést, a marokszedést, később a vetést, aratást. 
Nyáron a szekér alatt aludtunk éjjel, hogy ne kelljen a távoli földekről naponta hazamenni. 

Belénk nevelték az állattartás felelősségét, az állatok tiszteletét, a velük való jó bánásmódot. 

És megismertük a gyerekszív kegyetlenségét is, oly sokszor hallottuk, hogy "lelencek". A csúfolódás, a kirekesztés, az ok nélküli bántás is része volt gyerekkorunknak. 

Minket a falu árgus szemekkel figyelt és ha elkövettünk egy-egy csínyt - és bizony elkövettünk - akkor a híre előbb ért haza mint mi és a kemény büntétés se maradt el, hol pofonok hol kukoricára térdepelés formájában. 

De volt otthonunk, volt család, fészekmeleg és karácsonykor egy vézna kis fenyőfa párszem szaloncukorral. 

A háború végetért, teltek az évek és sorra kerültek elő a rokonok, kik vitték az árvát magukhoz, általában már akkor, mikor kezealatt megtermett a munka. 

Végül nevelőszüleink négyünket tudtak örökbefogadni és ajándékba adták a Faragó nevet, a tisztességet, a munka szeretetét és hogy meg tudjuk becsülni a kevés jót is, ami adatik. 

Mind felnőttünk, családot alapítottunk és elkerültünk Dévaványáról, de álmom ma is visszavisz gyerekkorom szinhelyére, falumba, hol gyerekeskedtem, hol családra találtam és ahol széna illata volt a levegőnek és búza között érett az alma. 

(Lejegyezte: Faragó Aranka) 

HAZAVISZNEK AZ ÁLMOK 

Éjelente hazavisznek az álmok. 
Vállunkon vászonzakóban lapul 
a maradék madárlátta kenyerünk. 
Féltett falatként 
szétosztjuk kenyerünket 
az éber alvók között. 
Az éj asztaláról összesöpörjük 
éjszakai tenyerünkbe 
maradék morzsáinkat. 
Csillogó csillagaink közt, 
toronyirányt szállunk 
álombéli angyalainkkal. 
Tengermélyek az angyalok éjszakái, 
szinte észrevétlenül 
csobban a csönd. 
Harmónia honol az otthoni kertek fölött. 
Átröpítenek álmaink 
az éjsazkák kitaposott mezsgyéin, 
hol kertek végében egymásba karoló 
lecsukott szemű házak kuporognak. 
Földet érünk. 
Utunk mentén az ágaskodó fák 
tartják fölöttünk az éjszakát. 
Otthonosan mozgunk, hol az alvó éj arcát 
Veronika kendővel takarja le álmunk. 

arany52•  2010. június 24. 16:22

Saját kézirat

Elveszett remények

Fiatal voltam, telve reményekkel, karrier, család, utazások, mind oly elérhetőnek látszottak. Megvalósítható, reális álmok. 
És jött a szédülés, fáradtság, leverség és a kegyetlen diagnózis: SM 
SM...SM ...SM, doboltak fülebe a betük, melyek könyörtelenül vittek mindent, az álmokat, a terveket, a szivárvány szőtte jővőt. 
A hegy, a Vár a Dunapart, mely eddig karnyújtásnyira voltak, elérhetetlen messzeségbe tüntek. Botladozó lépések, a család támogatása és küzdelem a saroknyi sétáért. 
Harminc év, harminc nyár, harminc tél telt el együttélve egy betegséggel, mely ma még leküzdhetetlen. 
Rosszabodások és a rettegés, holnap már egyszobányi távolság is a végteleség lesz. 

Ma már elvesztettem segítő társam is, mellét nyomják a sírkövek és harcolok egyedül tovább. Még pár év..... még pár lépés, még egy kis haladék a teljes mozgásképtelenségig, .....egy morzsányi élet, talán.... 

 
1...567