Arany blogja

Július ,havában vagyunk, nyár van, nyár - olyan igazi forró kánikulai nyár.rekkenô hôséggel, melyben a hômérô higganyszála szalad az egekig. A leredônyözött szoba hûs magányában próbálom átvészelni a tikkasztó napokat . 

Gyerekkorom nyaraiban ez nem így volt. Jártuk a Duna-partot, ahol legalább 4-5 fokkal enyhébb volt az idő és a folyóról mindig érkezett egy kis enyhet adó szél. 

 Abban az időben még nem volt a Duna magas gátak közé fogva. A parton zöld fű volt és ősi nagy fák adták az árnyékot. 

 Kánikulában a környék apraja nagyja pokrócokkal felszerelve indult a partra hűsölni. Egész kemping élet folyt ilyenkor . Vitték a gyerekeket játékokkal, babákkal, vödrökkel felszerelve. Nekem egy kis játékkutam is volt, mellyel lehetett a vizet feltekerni és itatni a szomjas babáinkat. Sok gyerekbarátság szövődött itt, melyből jó néhány kibírta az idő múlását és évtizedekig kitartott. 

 A parti köveken ücsörögtünk , sőt kicsit lejjebb volt egy szabad strand is, felszórva apró kövekkel. Itt csak lassan mélyült a víz, ezért szülői felügyelet mellett a szélére bemehettünk. Pancsoltunk, szedtük a csigákat. A felnőttek nagyokat beszélgettek, hiszen mindenki ismerős volt,  a pokrocókat összehúzták a baráti társaságok és együtt ment az eszmecsere. Közben az asszonyok szemezték a borsót, ribizlit, férfiak egy része horgászott. Az akkor még tiszta vízben volt  hal bőven és általában a vacsorára valót sikerült kifogni.  Az ebédet már hajnalban elkészítették a mamák, csak fel kellett szaladni érte. Sokszor minket gyerekeket lent is hagytak egy-egy szülőre és lehozták az ebédünket. Társaságban az étvágyunk is jobb volt, én rossz evő gyerekként is lapátoltam magamba az ételt, mert a jó levegő, a pajtások meghozták   étvágyunkat. 

 Ha a folyóban való lubickolásra ráuntunk, mentünk a part melletti nagy parkba játszani, ahol volt lánc- és mérleg hinta,  homokozó, mászóka. 

 A nyarunk itt telt el a Duna mellett, nyaralni kevesen jártak, minek is, hiszen kész nyaralás volt ez is és helyben. 

 Aztán ahogy az idők teltek, megépült az új gát. Ezzel megszűnt a szabad strand . Nem is volt már jelentősége, hiszen annyira piszkos lett a víz, hogy nem lehetett fürödni benne. 

 Ekkor még mindig maradtak az árnyas fák, amik alatt ücsörögtünk, vagy kishajóval átmentünk a Margit-szigetre. A nyaralás még adva volt. De sajnos gondoltak egyet  és mivel az Árpád fejedelem útján már nagy volt a forgalom, elkezdtek ide a partra építeni egy gyorsforgalmi utat. A fákat kivágták, a fű is megszűnt, az utat már aszfalt borítja. A Duna partján kocsik száguldanak és ezzel vége lett a helyben nyaralásnak. 

 Már a nagy parkba se járnak gyerekek, elhanyagolt, kertész nem tartja rendbe. Leköltöztek ide a hajléktalanok, hiszen jól meg lehet bújni és még kút is van, biztosított ívás-mosdás. Már csak a  kutyások járnak le, a gyerekek , a környékbeliek elmaradtak. 

 Így ért véget a Duna-parti korszakunk és szorultak a helybeliek a lakás falai közé. Mindenki külön-külön jár nyaralni, megszűntek a barátságok, a beszélgetések, melyek már csak egy - egy köszönésre szorítkoznak. 

 De még néhányunkban  él a régi folyó melletti nomád élet emléke,  szabadság íze, a lassan folyó víz kellemes illata, a duruzsoló társaság hangfoszlányai és lelkünkben visszük tovább a régi nyarakat.

LENCSI BABA , TE KEDVES      

Ma a nőies, formás Barbi babák korában nem is tudom emlékszik-e még valaki a Lencsi babákra, ezekre a kedves, rongyból készült, esetlen kis figurákra, melyek az 50-es évek kislányainak kedvence volt.  

Nem volt szép, nem volt formás, mégis annyira lehetett szeretni. Puha, meleg kis testével, egyszerű ruhájával, mely nem is volt levehető, és kerek , rózsás arcával, melyben mint a lencsék ültek a nagy szemek. Ezek a babák nem voltak méreg drágák, elérhetőek voltak minden kislány számára és meg is kapta szinte kivétel nélkül mindegyik. Apró lánykát abban az időben látni nem igen lehetett másként, mint egy - egy ilyen babácskával a karján.  

Megkaptam én is az álmaim első Lencsi babáját. Tityegő-togyogos voltam akkortájt. Hordtam, húztam szerzeményem magammal mindenhová. Követett kádba, homokozóba, jött velem sárba - hóba. El lehetett képzelni, hogy milyen állapotba került szegénykém, hiszen rongyból készült, nem lehetett könnyen mosni, tisztán tartani.  Restellték is szüleim hogy egy ilyen maszatos játékot ölelgetek és hordok magammal. Mikor már tarthatatlannak találták, megvették a következő babát. Szép volt, új volt, repültem felé és mint őszinte, szókimondó gyerek, rögtön rátapintottam a lényegre és elneveztem Tiszta babának.

Egy ideig Tiszta baba volt a kedvenc. Büszkélkedtem vele pajtásaimnak, mutogattam az új ajándékot, ágyban vele aludtam el, neki súgtam el titkaimat - legalább is egy ideig.  Aztán olyan véletlen-készakarva ottfelejtettem valahol, mert nem ő volt mégse a kedvenc, az első , az igazi. S előkerült a régi Piszkos baba, megkopottan, félszemmel, csáréra álló fejjel és szüleim csendes beletörődésével végig kísérte gyermekkorom.  

Mert ilyenek vagyunk mi gyerekként is, felnőttként is, lehet az első rongyos-foltos-hibás, mégis ő a legszebb - babában, emberben, szeretetben, szerelemben.

A család első rádiója még Anyuka gyerekkorában került a családba. Sokat megélt márkás, jó fajta rádió volt, abból az időkből, mikor még egy ilyen hangos doboz nagy szenzációnak számított. Nyáron kivezette Papa az angyalföldi ház udvarára és ott hallgatták gyerekek, házi munka után a kertben ejtőző asszonyok. Majd a családdal került a hegyoldalra és a háborúban a pincében gyűltek köré a lakók, megtudni az újabb híreket. 

A háború éveiben a véletlen sodorta össze a két fiatalt , kik egymás karjaiban kerestek egy kis felejtést, egy kis menedéket, míg sorsuk össze nem fonódott teljesen.    

 A fiú Kispestről , a lány Angyalföldről érkezett. A romos Budapesten dúlt szerelmük. Sikátorokban találkoztak, légitámadások alatt kapu alatt kerestek menedéket. Éltek a percnek , éltek a mának,  hisz senki se tudta mit tartogat a holnap és ráébrednek- e egyáltalán.  

 A fiú sor katonai szolgálatát teljesítette,  s háború kitörésével a leszerelése már elmaradt. Végig harcolta a világháborút, csellel , ügyességgel szökött meg háromszor a fogságból. Vitték már kivégezni, mikor a véletlen mentette csak meg. A jeges Dunán jött át Budára kedveséhez és tüdő gyulladással nyomta a dohos pince priccsét, de átszenvedték a háborút, az éhséget és hogy a szoba konyhás lakást két náció parancsnoksága váltotta. 

 1945 augusztusában már nem vártak tovább, három évi jegyesség után házasodtak össze és vele két külön világ egyesült. 

 A lány egy szabad gondolkodású nyomdász családból származott. Kevés pénzből könnyedén éltek a szoba konyhás apró lakásban. Ajtajuk tárva - nyitva állt barátoknak, éjjelig tartottak a füstös beszélgetések. Természetes volt a kínálás, a vendégek süteménnyel megrakott zsebbel távoztak. 

 A két gyerek jó szóval volt nevelve, pofon nem csattant , a testi fenyítés ismeretlen volt.  

 A fiú egy régi vágású, konzervatív családból származott és sanyarú gyerekkor volt mögötte. Édesanyja sokat betegeskedett, majd 36 évesen távozott, maga mögött hagyva négy árvát. A legnagyobb ő volt, akkor már tizenkettedik évét  taposta. A beteg anya mellett már egész kis korától megszokta a munkát, maga tartotta rendben a háztartást, vigyázott a kistestvérekre. Anyja halála után a mindig úton lévő vasutas apa mellett a kistestvérek nevelése rá maradt. Csinálta is zokszó nélkül, csak a verések ne hullottak volna érte. Kapta okkal, kapta ok nélkül a fáradt, megkeseredett apától, amíg mostoha nem került a házhoz. A mostoha, aki nevelő nő volt egy grófi családnál. Már bizony 30 - as évei végét taposta és alig várta, hogy végre saját gyerekét nevelhesse. Várta bizony a kicsit, de nem a vele jött négy árvát. Nekik nem sok jó jutott, az erős kezű apának árulkodott róluk rendszeresen, aki aztán sorba állítva őket, kiosztotta az apai pofonokat úgy nevelés célzattal.  

 Zárt , magukba forduló életet éltek a három szobás kispesti házban, vendég náluk nem időzött, gyerek pajtások se jöhettek. 

 - Minek? Vagytok elegen, játszatok együtt - volt a válasz, ha pajtást szerettek volna hívni. 

 A szomszédtól nagy téglafal választotta el kertjüket, nehogy belássanak, szóba kelljen elegyedni. 

 S bár a vasútnál jól fizettek akkortájt, ahogy mondták, - jó nyugdíjas állás, - de rakták a fillért fillérre. Spóroltak fűtéssel, petroleommal, élelemmel. Gyűjtötték a pénzt telekre, melyből a gyerekeknek öröm nem jutott, csak üröm és a sok munka. 

Így egyesült két külön világ, két más-más gondolkodású család és lettek egyek 63 éven át és csiszolták egymást , hogy zökkenő mentesen forogjanak életük fogas kerekei s kialakítsák saját, közös érték rendjüket. 

 Megkezdték felnőtt  életüket, harcukat a mindennapokért egy romokban heverő, ezer sebből vérző városban.  Először csak a rom eltakarítás várt rájuk, majd beindulván az élet, lett munka, lett külön lakás és megjött a várta várt gyerek is.

 A kis család szépen gyarapodott mint lelkiekben, mint anyagilag. A gyermek már konszolidált körülmények között nevelkedett szeretetben, sok-sok közös programmal, játékokkal körülvéve. 

 Az idős szülök sorban elmentek, s gyerekük önállósulásakor már az egykor fiatal pár haja is megderesedett, a ifjú lányból apró idős asszony, a nyalka legényből szikár öregember lett.  

 Még örültek egy ideig az unokának, élvezték újból a gyerek kacajt, majd egyre több időt töltöttek kórházi ágyakon . 

 Lassan végére értek útjuknak, melyet becsülettel-szeretettel jártak végig együtt, és távoztak  egyszerre , így elválasztani még a halál se tudta őket. 

 A temető árnyas fái alatt egymás mellett fekszenek és sírdombjuk felett a szomorú fűz hirdeti a múlhatatlan szerelmet és két ember örök összetartozását.

  Anyai nagyapámat nyolc éves koromban vesztettem el. Rövid volt az idő, amit együtt tölthettünk és nem is volt mindig felhőtlen, hiszen sokat volt  kórházban. Megkapta a nyomdászok akkor oly jellegzetes betegségét, a tüdőbajt és az ólom mérgezést. Bizony már nehezen mozgott, mire unokája lett és kapkodta a levegőt, de azért igyekezett programokat szervezni velem, olyan öregeseket, olyan kímélőseket. 

Az egyik ilyen visszatérő unokás-nagypapás program volt a Margit körúti kiruccanás.
Abban az időben létesültek az első önkiszolgáló üzletek, melyek még csak forgalmasabb helyeken üzemeltek. A körúton is volt egy ilyen. Ide mentünk hármasban, Anyuka,  Nagyapa és én. Nekem óriási élmény volt a pult sorok között nézelődni kosárral a kezemben, melybe Nagyapa segítségével  finomságok kerültek, többek között mirelit eper, parfé, amiket a mi kis óbudai boltjainkban még nem árultak. 

Ezután jött az ebéd a körút egyik patinás éttermében, a szokásos rántott hússal. A komótos étkezés után a Fény presszó volt a következő állomás, aminek fénye számomra a gurlicer  volt. Egy forintért lehetett rendelni zeneszámokat. Akkori kedvencem a Pancsoló kislány volt. Nagy örömmel dobáltam a forintosokat erre a számra, de csak mértékkel, mert Nagypapa a többi vendégre is tekintettel volt, akiknek ebből a gyeredalból már éppen elegük lett. 
Cukrász sütemény, felnőtteknek kávé, - ez volt a menet, majd jött a haza út taxival, mert napgyapa a hegyen lakott, már nem bírta az utat szuflával. 

A cukrászat mellett volt a taxi állomás, rá lehetett látni és Apókám feltette a szokásos kérdést:- No gyerek, melyik színű taxival utazzunk? - Kékkel - vágtam rá mindig örömmel. - Akkor fizetünk és kivárjuk , mikor kerül a kék a sorban előre. 
És jött az utazás a égszinkék taxival, fel a hegyre a gesztenyesor mellett. Futott a táj a kocsiból nézve és én a hátsó ülésen lelkesen integettem kifelé. 
Hány és hány ilyen közös programunk volt az évek során, mely mindig ismétlődött, a változás csak annyi volt, hogy Nagyapa egyre görnyedtebb lett, nehezebben vette a levegőtt , majd lassan kifogyott a világból. 

Eltűnt már a Fény presszó , a taxi állomás is máshová költözött, csak az én emlékemben él tovább a sok sok közös program , s mikor rájuk gondolok, hallom a gurlicer zenéjét s álmomban repít a kék taxi a hepehupás hegyi úton  a végtelenbe.

 Margit körút