Arany blogja

A Kláris kulturális folyóirat decemberi számában két írásom jelent meg.
Egy vers Nélküled címmel és egy rövid kis karácsonyi írás: Régi karácsonyokra emlékezve. 

 Mindkét megjelenésnek nagyon örültem. 

 Nélküled

 Egymás nélkül felek voltunk,
egészet együtt alkottunk. 
Együtt voltunk szín és a fonák, 
 Jin és a Jang s közös csodák. 
Színskálát közösen alkottunk, 
magunkban csak szürkék maradtunk. 
Mi voltunk a mágnes két pólusa, 
a vonzás és taszítás ritmusa. 
Fény és az árnyék, hó és a nap 
öröm és bánat, hőség és fagy. 
De kettétört mi egyben volt egész 
s hiányoddal maradtam csak törtrész. 
Nélküled félszárnyú madár vagyok 
s repülni az égig már nem tudok.

Régi karácsonyokra emlékezve

 Ülök a fénylô karácsonyfa alatt, oromban a fenyô és a vaníliás cukor oly kellemes illata keveredik és emlékek szárnyán repülök múltak karácsonyába.

Sorjáznak elém a gyermekkori karácsonyok, a csodavárás, a zizegô selyempapírok, a fenyô oly kellemes illata. A fenyôé, amit még hittem, hogy angyalok röpítettek éjjel titkon az erélyünkre, s amit szüleim öltöztetnek majd fel gondosan karácsonyfává.

Újból hallani vélem a kis harang hívó hangját, melyre kinyílik a nagy háromszárnyas üvegajtó és én nagypapa és nagybácsik gyûrûjében megilletôdve lépek a fa alá. Gyönyörködöm a gyertyák fényében, melyeket színes díszek sokszorosítanak meg. A közös ének, a csomagok izgatott kibontása, mind-mind feledhetetlen, kedves emlék.

 Az évek peregnek elôttem és a család fogy a fa körül. Nagypapa örökre távozott és a nálam jóval idôsebb unokatestvérek is kinônek a nagy családi karácsonyozásokból. A fát már csak hárman álljuk körül s már nem játékokat rejtenek a kis csomagok, hanem könyveket, szépítôszereket.

 És eljön az a karácsony is mikor kis bársonydobozból két karikagyűrű kerül elô, mert az eljegyzésem is karácsonyra esett. A gyűrűknél csak párommal szemünk csillogott fényesebben.

 A következô években az ünnepet kicsi lányunk öröme tette emlékezetessé. Barbi babák , legok sorakoztak a fa alatt és mi szüleimmel élveztük a gyermek boldogságát.

 S pici lány képe lassan távolodik, már bakfisként áll a fa alatt. A nagyszülôk görnyedtek, megtörtek, fénytelen szemmel, ügyetlen kézzel nyitogatják a csomagokat.

 Majd újabb karácsonyok képe villan elém, ahol hárman , idônként négyen ünnepelünk.

 És eljön a legfájdalmasabb karácsony emléke is, a búcsú karácsonyé, amit a már gyógyíthatatlan beteg férjemnek rendeztünk meg. Elôltetett mosoly, kényszeres jókedv, görcsösen egymásba kapaszkodott kezek. A fájdalom, az elmúlás karácsonya ez. Igyekszem magamba szívni minden pillanatát és elraktározni, hiszen ilyen együtt töltött karácsony már nem lesz soha.

 Gondolatban eljutottam a tavalyi karácsonyhoz, amikor a fa alatt ajándékok helyet szeretteink megsárgult képei árválkodnak. S megrázom fejem, elhessegetem a fájó emlékeket, hiszen tudom, hogy jöhetnek még szép karácsonyok, melyek gyerekzsivalytól hangosak...- talán....- de egy korszak végleg lezárult.

A Kláris irodalmi folyóirat legújabb számában egy kis prózai írásom jelent meg, melynek témája a nyár és az oly gyorsan tovarepülő gyerekkor.

Gyermeknyár

Felkerült az iskolatáblára a VAKÁCIÓ utolsó betűje is és a gyereksereg zsibongva szaladt ki az iskola kitárt kapuján.

Ott volt köztük Anna is és repült a többivel, vitte őt 12 éve sedresége, a mámorító szabadságérzés, a türelmetlen várakozás, hogy mit hoz az idei nyár. Hiszen még benne volt az ígéret, reménye sok kalandnak, a dinnye édes íze, a barack mámorító illata.

Izmait feszítette az ifjúság ereje s a gyerekkor türelmetlenségével vetette bele magát a nyár örömeibe.

Várta őt a Dunapart, a víz felől jövő hűs szellő, a nyikorgó lánchinta, a pöttyös labda, mellyel olyan izgalmas volt kidobost játszani.

Az állatkert, a vidámpark, a hullámvasúton való félelmetes, de mégis boldog sikongás, a kis vasút, mely döcögve kanyargott a hegyen keresztül.

A hajó levitte őt a családdal a Római - partra, hol egész nap lehetett úszni a Dunában, mely elragadta egyik cipőjét és nevetve sántikált haza félpárral, bicegve és meg-megállva a teleszájas nevetésektől.

Kenesén a Balaton bársonyos vize simogatta és a kisfaluban nagymama puha karja ölelte át. A falu béli gyerekekkel rohant mint vad csikó a réten át. Lopkodták a kukoricacsöveket, melyeket tűzön sütöttek meg és édes volt a kukorica szem a titoktól a "nemszabad"-tól. A dinnye a kútban hűlt, nagymama rétese könnyű volt s édes a kockás abroszon a vasárnapi kalács.

A hegyi túrák, a zúgó patak, az esti tábortűz ropogása, és a szalonna kesernyés füstje része volt a nyárnak, mely nevetéstől volt hangos, felhőtlen volt és gondtalan s repült, mint madár.

Mire az iskolába becsengettek, Anna bőre bronz barna lett, teste megnyúlt, sudár lett s mögötte volt a nyár, az utolsó gondtalan gyermeknyár.

Jöttek még nyarak, szépek, ragyogóak, de már nem futott versenyt a széllel s labda nem repült a téren át, mert ezzel a nyárral elrepült végleg a gyerekkor s kezdetét a felnőtté válás.

Gyermeknyár

Az élet tele szépségekkel és tele fájdalmakkal. Örülünk a jónak, de a rosszat , a nehézségeket is meg kell élni és azoknak is megvan a varázsuk , az értelmük. Ők is gazdagítják életünk s bár megrendítő, de mégis át kell élni, s megtanulni elfogadni, hogy az élet egy örökös körforgás, melyben múlik és változik minden.

 A betegséggel , az elmúlással a testi szenvedéssel elég korán szinte  apró gyermekként találkoztam.

. Nagypapám, az anyai, ki szívemhez oly közel állt és ezt viszont is mondhatom, születésemre pár hétre betegedett meg. A kór tüdejét támadta meg. Alattomos betegség, melynek voltak jobb és rosszabb szakaszai. Ha jobban volt, járta még a nyomdát, eleinte  villamossal, majd lassacskán átváltott a taxira. Hegyoldalon lakott, lefelé csak-csak elbaktatott, felfelé a kapaszkodóra kocsi kellett. A munkát hosszú betegszabadságok szakították meg és gyakorta volt kórházban is. Engem magamra hagyni nem lehetett, ahhoz kicsi voltam, így hétvégén együtt ment a család a János - kórházba. Be nem mehettem, maradtam kint a kertben, ahol több gyerek is játszadozott. Anyukáékat elnyelte a nagy bejárati kapu, én meg lestem - vártam, mikor bukkannak fel újra. Papa erejét összeszedve odament a betegszoba ablakához és kiintegetett nekem. Vártam mindig ezeket az integetéseket, lestem, mikor jelenik meg sziluettje az ablakban. Ez a pár perc unoka-nagyszülő kapcsolat maradt csak köztünk  sokszor hosszú hetekig. Hogy azért a vasárnap ne csak bánattal teljen, a látogatás után átmentünk az akkor még működő Balázs étterembe vacsorázni.

 Évek teltek így el, hogy a mentő rendszeresen jött hozzánk, hogy ismerősként fogadott a Kórház kertje, melyet jól ismertem már az év minden szakában. Itt néztem a fák zöldbe borulását, játszottam a nyári napfényben a többi kint rekedt gyerekkel, gyűjtöttem színes faleveleket ősszel és   kis csizmában tapostam a havat. Közben papa egyre vékonyabb, egyre elesettebb lett, alakja meghajolt, s egyre hosszabban , fuldokolva köhögött.

Eljött az az idő is, mikor már önállóan nem lakhatót, egész napos ellátást igényelt.

Szüleim hozzánk költöztették és a kisszoba, mely kertje nyílik, csendes és jó levegőjű, lett otthona.

Itt már csak az ajtóból néztem be hozzá percekre és éreztem a szobán az elmúlás illatát , azt a végtelen csendet, bánatot, félhomályt, mely belengi a betegszobákat.

 És eljött a búcsú perce is. Vitte a fehér kocsi papát el örökre, még a hordágyról visszanézet , még vett egy búcsút s mi már tudtuk nem jön ide vissza soha.

A temetése idején beteg voltam, egy barátnőm anyukája vigyázott rám.

A végső búcsú után üres, kihalt lett a lakás.       

 Nagypapa szobája le lett zárva egy időre. Majd a telet felváltotta a tavasz , megújult a természet és vele jöttek az új remények, új tervek.

A kisszoba falát Apukám átfestette, a sárga , halovány falak , vidám színben tündököltek. A komoly hálószoba bútor kikerült, helyét apró bútorok váltották fel. A kis díványon babák sorakoztak, a sarokban játékház  várta kis gazdáját  A betegszoba átalakult gyerekszobává, a sóhajokat gyermek kacaj váltotta fel és a sírdombon is megjelentek az első virágok.

Őszi kikelet

József, a család közkedvelt Józsi bácsija 63 évesen vesztette el feleségét, kivel sok szép napot és fájó tragédiákat éltek meg együtt. A gyenge szívű asszony követte két gyermekét a túlpartra és ezzel teljes magányban hagyta férjét.
Teltek a vigasztalan hónapok,  majd lassan az évek, de Józsi bácsi nem tudta megszokni a magányt, hogy egyedül kell ülni az asztalnál, nincs kivel búcsúztatni a napot és köszönteni a holnapot.

Így aztán nagy elhatározásra jutott, asszonyt szerez a házhoz. Talált is hamarosan egy többszörös özvegyet, korban hozzáillő, takaros menyecskét. Hamar összekovácsolódtak, elfogadták egymás rigolyáit és bár a tágabb család először kicsit ódzkodott, de végül belátta, hogy így van rendjén és gyorsan megbarátkoztak az új rokonnal, aki igen tapintatos volt, nem borította fel a régi rendet,nem változtatott azon, amin nem volt szükséges. Igyekezett beilleszkedni a már évtizedek óta működő családi hierarchiába.

A régi rokonság továbbra is fennmaradt, látogatták a volt feleség családtagjai is a friss házasokat. Igyekeztek ők is elfogadni a megváltozott helyzetet. Vasárnap délutánonként benépesítették a csöpp lakást és előkerültek a régi emlékek.

Ezekben a történetekben a negyvenesek átvedlettek rakoncátlan gyermekekké és nevetve adomáztak a régi csíntevéseken. Hol kacagva, hol könnycseppet törölve szemükből idézték meg a múltat, szép és gyakran fájó emlékeivel és jöttek a végeláthatatlan történetek, hogy

- Emlékszel mikor a palacsintát, talalintának ejtetted selypesen?

- Hányszor szöktünk ki az udvarról szülői engedély nélkül a Nagy rétre és sárosan, piszkosan, ijedten  kerültünk elő este, félve a büntetéstől. 

- Gyerekkorunk Háry Jánosa még ma felnőtt fejjel is olyan nagyot mondó?    

Ilyenkor az új asszony bölcsen félreült és hallgatott. Ezekhez a történetekhez neki nem volt köze, ő nem volt részese a múlt kalandjainak. Kicsit idegen volt , kicsit magányos, valahol belül kitaszított. De mint írtam , bölcs asszony volt, nem háborgott, nem szólt közbe, nem akart szereplőjévé válni  az elsuhant évtizednek. Csendben hallgatott és csak kezét tette bátorítóan férje kezére és tudomásul vette, hogy nekik  nincs közös múltjuk és nem lehet már közös jövőjük se, de a jelen pillanat az övék tört szépségeivel, gyötrődéseivel és gyönyöreivel.