Arany blogja
NovellaA "mi Pistánk"
Az 1800 -as évek utolsó harmadában került egy angol mérnők ifjú feleségével a Bácskába , hogy csatornázási munkákat tervezzen meg. Itt telepedett le a fiatal házaspár és alapítottak családot. Születtek is szépen sorba a gyerekek, összesen tizennégy. Persze ebből csak hét élte meg a felnőtt kort, hiszen abban az időben nagy volt még a gyerekhalálozás. Az utolsó gyermek születésekor meghalt az anya és rá nemsokára követte az őt híven szerető férj... is. A kis Gyurit az akkor már nagyobb és családos fiútestvérek nevelték váltva. Egy hónap itt, egy hónap ott. Igyekeztek kedvére tenni, kedvencét főzni a sógornők, de igazi otthon nélkül nevelkedett.
A testvérek mind elkerültek Bácskából, javarész Budapestre költöztek, kivéve Pistát, ki elment Németországba, pontosabban Berlinbe szerencsét próbálni. Tehetséges, ügyes kezű szabó volt, hamarosan saját műhelye lett, jöttek a rendelések mind magasabb körökből és velük együtt a szép jövedelem is. A gazdagságban nem feledkezett meg a három Budapesten élő hugáról és érkezett az útlevél a meghívólevéllel, hogy
- gyertek ki hozzám, felnevellek benneteket, gondoskodom rólatok.
Így került Németországba a három árva nővér, Anna, Márta és Margit, kiket Pista kiiskolázott és szép hozománnyal férjhez adott.
A lányok képe minden családnál fő helyre került és már csak úgy emlegették őket, a mi német lánykáink. Gondolt öccseire , bátyjaira is, kinek gyerekét hívta meg nyaralni, vagy jobb iskolába tanulni, kinek rendszeresen jöttek márkák egy kis segítségül.
Ekkor lett Pistából, a "mi Pistánk", hiszen egy nagy család számíthatott segítségére, tanácsaira, bőkezű adományaira. Szépen gyarapodott mindegyik és a családi összejöveteleken rendszeresen szóbakerült a "mi Pistánk", ki milyen jó és milyen gondoskodó természetű, támasza testvéreinek. Néhány kedves adoma, képek a jachtról, melyen már több rokon is utazott.
Hirtelen jött a csapás, a még 40 évét is alig betöltött Pista rosszul lett és a vizsgálat rosszindulatú daganatot állapított meg. A betegség hetek alatt vitte el.
A nagy család addigra már megerősödött, minden testvér szép szakmával , jó állással rendelkezett, segítség nélkül is talpon maradtak, de ha ünnepeken együtt voltak, mindig szóba került a "mi Pistánk", ki olyan korán távozott, de röpke életét, vagyonát , tehetségét, szeretetét szétosztotta a családja között
Megjelenés
A Kláris irodalmi folyóirat legújabb számában egy rövid prózám jelent meg.
József, a család közkedvelt Józsi bácsija 63 évesen vesztette el feleségét, kivel sok szép napot és fájó tragédiákat éltek meg együtt. A gyenge szívű asszony követte két gyermekét a túlpartra és ezzel teljes magányban hagyta férjét.
Teltek a vigasztalan hónapok, majd lassan az évek, de Józsi bácsi nem tudta megszokni a magányt, hogy egyedül kell ülni az asztalnál, nincs kivel búcsúztatni a napot és köszönteni a holnapot.
Így aztán nagy elhatározásra jutott, asszonyt szerez a házhoz. Talált is hamarosan egy többszörös özvegyet, korban hozzáillő, takaros menyecskét. Hamar összekovácsolódtak, elfogadták egymás rigolyáit és bár a tágabb család először kicsit ódzkodott, de végül belátta, hogy így van rendjén és gyorsan megbarátkoztak az új rokonnal, aki igen tapintatos volt, nem borította fel a régi rendet,nem változtatott azon, amin nem volt szükséges. Igyekezett beilleszkedni a már évtizedek óta működő családi hierarchiába.
A régi rokonság továbbra is fennmaradt, látogatták a volt feleség családtagjai is a friss házasokat. Igyekeztek ők is elfogadni a megváltozott helyzetet. Vasárnap délutánonként benépesítették a csöpp lakást és előkerültek a régi emlékek.
Ezekben a történetekben a negyvenesek átvedlettek rakoncátlan gyermekekké és nevetve adomáztak a régi csíntevéseken. Hol kacagva, hol könnycseppet törölve szemükből idézték meg a múltat, szép és gyakran fájó emlékeivel és jöttek a végeláthatatlan történetek, hogy
- Emlékszel mikor a palacsintát, talalintának ejtetted selypesen?
- Hányszor szöktünk ki az udvarról szülői engedély nélkül a Nagy rétre és sárosan, piszkosan, ijedten kerültünk elő este, félve a büntetéstől.
- Gyerekkorunk Háry Jánosa még ma felnőtt fejjel is olyan nagyot mondó?
Ilyenkor az új asszony bölcsen félreült és hallgatott. Ezekhez a történetekhez neki nem volt köze, ő nem volt részese a múlt kalandjainak. Kicsit idegen volt , kicsit magányos, valahol belül kitaszított. De mint írtam , bölcs asszony volt, nem háborgott, nem szólt közbe, nem akart szereplőjévé válni az elsuhant évtizednek. Csendben hallgatott és csak kezét tette bátorítóan férje kezére és tudomásul vette, hogy nekik nincs közös múltjuk és nem lehet már közös jövőjük se, de a jelen pillanat az övék tört szépségeivel, gyötrődéseivel és gyönyöreivel.
Karácsonyi emlékek közt válogatva
Mivel sokat vagyok egyedül és meggyengült szemem miatt nem olvashatok annyit, amennyit szeretnék, sokszor szemezgetek régi hol fájó, hol szívet melengető emlékek között. Közeleg a Karácsony és így természetes, hogy az ünnephez kötődő emlékek kerülnek felszínre. Most több mint ötven év távlatába néztem vissza. 1960-at írtak abban az évben és nehéz élet szakaszban voltunk. Nagyapám már 10 éve szenvedett tüdő betegségben és orvosai szerint már rövid idő maradt hátra, megszenvedett minden lélekzetvételért lakásunk egyik szobájában fekve. Én a második osztályt jártam és szorgosan szedegettem össze az összes létező gyerek betegséget, mintha cukorkát osztottak volna érte. Ünnepek előtt éppen influenzából lábadoztam sajnos nem kifelé. Hirtelen felszaladt a lázam, egy csepp folyadék, egy falat étel nem maradt bennem. Estére Anyukám kezdett kétségbe esni, hogy itt komoly a baj és mivel telefonunk nem volt, engem bezárva rohant házi orvosunkhoz. Éppen zártak, de az ablakon bekopogva meghallgatták és már adták is ki a kórházi beutalót. Mire hazaért, házunk előtt állt a mentő. Acetonos hányással és kiszáradással vittek a gyerekkórházbam, mely rideg volt és barátságtalan. Vas ágyba kuporogva vártam , hogy mi következik, kétségbeesésem mély kútjába zuhanva. Mellettem egy apró fiúcska feküdt, nem látogatta őt senki és suttogták az ápolok, hogy innen nevelő otthonba viszik. Szegény gyermek, hogy magát szórakoztassa, előre-hátra dülöngélt ültében értelmetlenül motyorászva. Velem szemben már gyógyuló félben lévő lánykák voltak, akik elhagyhatták az ágyat és jóízűen játszottak. Némi irigységgel néztem őket. Nekem ennem nem volt szabad, éjjeli szekrényemen egy fém bögre árválkodott kihűlt sós teával. Nem úsztam meg a sorozatok injekciókat és az infuziót se. Látogatás abban az időben nagyon szigorú volt, egy héten háromszor jöhettek a szülők adott időben és ha lejárt a látogatás, nagy hangú nővérkék zavarták ki a szülőket, kik nehezen szakadtak el beteg gyerekeiktől. Így közelget a karácsony ünnepe és eljött Ádám Éva napja. A kis betegek zöme már csomagolt, készült haza, csak nekem nem szólt senki, hogy mehetek. Szüleim bejöttek és némi vita után engedtek csak haza azzal a feltétellel, hogy ünnepek után visszavisznek és hogy otthon is orvosi felügyelet mellett leszek. Ez meg is volt oldva, mert körzeti orvosunk, szigorú, olykor bizony roppant kellemetlen modorú ember volt - Isten nyugosztalja - de a gyerekeket szerette, szó nélkül jött hétvégén , ünnepen is. Így értünk haza és én olyan elcsigázott voltam, hogy lefektettek és azonnal elaludtam. Szüleim feldíszítették mellett a fát, hogy észre se vettem, csak a csengő szóra ébredtem. Örömmel csodáltam a csillogó fát, mely alatt a sok mesekönv mellett ott volt az oly áhított babaszobabutor is. Nagybátyámékkal ünnepeltük, nagypapa már át se tudott jönni a másik szobából. Az ünnepek után még sok megpróbáltatás várt ránk, Nagypapa eltávozott pár hét múlva örökre és másik Papa is követte őt. Én a kórházban bárányhimlővel fertőződtem meg, vissza se lehetett vinni és ennek megkoronázására még szamár köhögést is megkaptam. De akkor ott a gyertyák pislákoló lángja alatt pár percig boldogok voltunk, mert együtt volt a család, ott voltak Szüleim mint kis Jézus körül a Jászolban és hittük, reméltük, hogy csak jobb jöhet. Jött is sok kellemes karácsony, jó egészséggel, ajándékokkal, csillogással, nagy társasággal, de ezt a keserédes, fájóan szépet soha se feledtem.
Megjelenés
A Kláris irodalmi folyóiratban egy rövidprózám jelent meg a régi nyarakról, melyeket a Duna partján töltöttünk.
Július ,havában vagyunk, nyár van, nyár - olyan igazi forró kánikulai nyár,rekkenő hőséggel, melyben a hőmérő higganyszála szalad az egekig. A leredőnyözött szoba hűs magányában próbálom átvészelni a tikkasztó napokat .
Gyerekkorom nyaraiban ez nem így volt. Jártuk a Duna-partot, ahol legalább 4-5 fokkal enyhébb volt az idő és a folyóról mindig érkezett egy kis enyhet adó szél.
Abban az időben még nem volt a Duna magas gátak közé fogva. A parton zöld fű volt és ősi nagy fák adták az árnyékot.
Kánikulában a környék apraja nagyja pokrócokkal felszerelve indult a partra hűsölni. Egész kemping élet folyt ilyenkor . Vitték a gyerekeket játékokkal, babákkal, vödrökkel felszerelve. Nekem egy kis játékkutam is volt, mellyel lehetett a vizet feltekerni és itatni a szomjas babáinkat. Sok gyerekbarátság szövődött itt, melyből jó néhány kibírta az idő múlását és évtizedekig kitartott.
A parti köveken ücsörögtünk , sőt kicsit lejjebb volt egy szabad strand is, felszórva apró kövekkel. Itt csak lassan mélyült a víz, ezért szülői felügyelet mellett a szélére bemehettünk. Pancsoltunk, szedtük a csigákat. A felnőttek nagyokat beszélgettek, hiszen mindenki ismerős volt, a pokrocókat összehúzták a baráti társaságok és együtt ment az eszmecsere. Közben az asszonyok szemezték a borsót, ribizlit, férfiak egy része horgászott. Az akkor még tiszta vízben volt hal bőven és általában a vacsorára valót sikerült kifogni. Az ebédet már hajnalban elkészítették a mamák, csak fel kellett szaladni érte. Sokszor minket gyerekeket lent is hagytak egy-egy szülőre és lehozták az ebédünket. Társaságban az étvágyunk is jobb volt, én rossz evő gyerekként is lapátoltam magamba az ételt, mert a jó levegő, a pajtások meghozták étvágyunkat.
Ha a folyóban való lubickolásra ráuntunk, mentünk a part melletti nagy parkba játszani, ahol volt lánc- és mérleg hinta, homokozó, mászóka.
A nyarunk itt telt el a Duna mellett, nyaralni kevesen jártak, minek is, hiszen kész nyaralás volt ez is és helyben.
Aztán ahogy az idők teltek, megépült az új gát. Ezzel megszűnt a szabad strand . Nem is volt már jelentősége, hiszen annyira piszkos lett a víz, hogy nem lehetett fürödni benne.
Ekkor még mindig maradtak az árnyas fák, amik alatt ücsörögtünk, vagy kishajóval átmentünk a Margit-szigetre. A nyaralás még adva volt. De sajnos gondoltak egyet és mivel az Árpád fejedelem útján már nagy volt a forgalom, elkezdtek ide a partra építeni egy gyorsforgalmi utat. A fákat kivágták, a fű is megszűnt, az utat már aszfalt borítja. A Duna partján kocsik száguldanak és ezzel vége lett a helyben nyaralásnak.
Már a nagy parkba se járnak gyerekek, elhanyagolt, kertész nem tartja rendbe. Leköltöztek ide a hajléktalanok, hiszen jól meg lehet bújni és még kút is van, biztosított ívás-mosdás. Már csak a kutyások járnak le, a gyerekek , a környékbeliek elmaradtak.
Így ért véget a Duna-parti korszakunk és szorultak a helybeliek a lakás falai közé. Mindenki külön-külön jár nyaralni, megszűntek a barátságok, a beszélgetések, melyek már csak egy - egy köszönésre szorítkoznak.
De még néhányunkban él a régi folyó melletti nomád élet emléke, szabadság íze, a lassan folyó víz kellemes illata, a duruzsoló társaság hangfoszlányai és lelkünkben visszük tovább a régi nyarakat.
Nyári zápor
Szakad az eső, peregnek az esőcseppeg mint hacri dobok ütemesen dobolnak a párkányon és a víz könyörtelenül mossa el a régi nyarak emlékét....
Az asszony ül az ablaknál, szeme fátyolos, a messzi távolba néz. Hallja újra gyerekei kacaját, ahogy ugrálják át a tócsákat, időnként a közepébe pottyannak és vísítva törlik le a rájuk fröccsenő sarat. Hány átugratott tócsa, hány nyár, mire felnőttek lettek és kirepültek a szülői házból.
Egyiket vitte vágya külföldre, messzi távolba, idegen asszony oldalára, s az unokák már más nyelven gondolkodnak, álmodnak. A kicsi maradt otthon, éli a legényemberek szabad életét, feledve gyerekkort, régi nyarakat és a megfáradt eres anyakéz simogató melegét.
Egy jeges, fehér tél elrepítette a párját is az ismeretlenbe és véle repült az ifjúság, a duruzsoló szép szavak, az összetartozás érzése, a közös küzdés az előrejutásért, együtt álmodok holnapok és megélt tegnapok fűzérei.
Az évek , mint homokszemek peregtek a rostán át és véle peregtek barátok, régi szomszédok,ismerősök, idős nagynénik, nagybácsik. Alakjukat belepte már a feledés.
Az asszony az évekkel száradt ki, mint korhadt fa, mely már nem kap éltető erőt és kerüli a madár is.
A hirtelenjött zápor ideültette az ablakhoz, hol szívja az eső párolgó vizillatát és képzeletét benépesítik a múlt képei, s feledve magányt, sajgó derekat, hunyorgó szeme lőrésén látja nagyfiát ahogy kézenfogva vezeti kicsit a fák védelmében és biztatja:
- gyere...., gyere.....siess pici Pepi!, Anya már vár minket száraz ruhával és kisült a teához a kedvenc lekváros süteményünk is.