Az évek szaladnak...

Az évek szaladnak,

a hiány megmarad,

már csak a sápadt Hold

csalóka két szarva közt,

álmodhatok Terólad.

Az élet pergő táncát,

csak egymagam járom,

s az eltűnt víg perceket,

mint széthullt rizsszemet,

tenyerembe már nem zárom.

Üszök-vert kalászként,

hajlok a nyári szélben,

eső tépte, vihar szaggatta,

foltos ruhám lelkem takarja,

égő sebem el ne vakarjam.

Oly felesleges már a tavasz,

mint vászon zsákon fényes lakat.

Nem terem nyár édes almát,

belevásik fogam vad húsába,

s számban a nyál keservé vált.

Izzó könnyek mossák arcom,

megfizettem kimért sarcom,

Köpönyegét az éj rám akasztja,

s képzeletben golgotás utunk,

a végtelenbe - együtt járjuk.