CÍMTELEN

I.  2023-2025

 

Még pehelyszakállú, zsenge fiú voltam,

Szívemben átokként hordtam a múltam.

Nem gondoltam arra, mily jó is volt nékem,

Trentócska utcáin ballagva léptem.

S hirtelen elém került pár ember;

Hanem aztán, mint - nem - ember –

Elébem állott, hogy:

A tömeg igencsak sírva áll ott.

S Trentócska utcáin aznap éppen

Új jövő képébe merülve léptem,

Amint, tovább, imitt s amott,

- Nyitott koporsók belsejéből -

Reám kacagott sok derűs halott.

Szánakozva futott százfelé november,

Keats-hold tüzelte a bús, játszi estét,

- Szívemből perzselő sóhaj szakadt fel -

S egy szomorú kislány libbent elém.

Megálltam… vártam.

Kíváncsian álltam;

Apró kezében mackó-baba

Szemében a könnyek hada.

Megfogtam kalapom, s aztán felnéztem,

Megláttam az anyát a világos éjben:

Sietve futott a kislánya után,

Cipője dobogott a kietlen utcán.

Megemeltem a kalapom, szánakoztam,

Trentócska utcáin átvonultam.

Előmbe merült megannyi érzés;

- Az emberektől bárgyú nézés,

Szenvedő arcom, mint szenvedő jég,

Ráfagyott keserűség, megannyi rőtség!

Nincs már tovább, nincsen hűség,

Nincs miért már tovább élni,

Gyertyalángként fájón égni.

Gyönyörködni nap fényében,

Rohanni az esős éjben,

S hamar elfáradtam - az emberi élet

Lávaként izzasztott.

Napnyugtától csorgó könnyem

Napkeltéig virrasztott.

Árva lelkem ezután

Oly szanzarát szült:

A fejemben apátia,

A szívemen magány ült.

S szellő süvít, vágtázó hajnal,

Galambok repdesnek szenvedéllyel,

Magányos levelek - teli asztal -

Sírva száguldnak szerteszéjjel.

Lám, már én is látom,

Nem hazugság, nem is álom:

Óda a világnak festett völgye:

Katona a (hazáért?) megdögölve.

Nagy igazság - mindig igaz:

A világ vakolattal rejti a múltat,

Mésszel és festékkel hozza az újat.

Mert háború volt. Vér és halál.

Ha nem valál rossz, éhenhalál’.

Ennyinél is több a gondom,

S gondolom:

Agyvelőmet pisztollyal fejfámra

Kiontom.

Bár a kétség elrepülne!

Boldogabb lennék én is!

Nárciszok közt szívem kinőne,

S nem volna egy magányos írisz...

De a világ csak magányt hagy nékem,

- Vagy éppen kiröhög, ha úgy gondolja,

Ha Keats-hez folyik vissza vérem,

- Becsemet, egóm bekapcsolja,

S ha kiröhög - jót röhög -

Rajtam majd az egész világ,

Szívemnek jó némi kedvesség,

Mint fejemnek a versírás…

Aztán újra elém tűnt a látvány,

Tragikus cirkuszban a komédia,

Elém nagy, bűvös mutatvány -

A porondon csupa paródia.

Rám vetette az éjsötét szemet,

Az antihős: egy tömzsi albán,

Hogy engem nézett, mint az élet:

Nyomorult festék folyt az arcán:

- Sírva ült a hordón, mit tehettem?

Visszamosolyogtam szegény Kreónnak…

Kínlón és keserűen örültem hát

Ennek a szomorú bohócnak.