Életem jegyzetei

Minden gyerek elkezdi élni  életét.

Minden kamasz írja a saját fejezetét.

Minden felnőtt meséli történetét.

Nem akarom feladni.

Bár sokszor minden elvészni látszik.

Lavinába kerültem, és nem tudom,

Nem tudom, hogy fogok kijönni.

De próbálkozom a végsőig.

Amibe belekezdtem, végig fogom vinni.

Hátha egy csillag utat mutat, rám ragyog fentről,

Reményem nem hagyott el teljesen.

Végig kell vinnem, végig fogom vinni.

Mert a cél, hogy azt mondhassam: megcsináltam.

Nem tudom, mit kezdjek.

Mit tegyek, hogy jobb legyen?

Elbuktam egy részemet, és nem lehet javítani.

Megpihentem, hogy összeszedjem magam, de a gondolataim mégis akörül forognak.

Az élet rám dobálja szikláit, én pedig próbálok kimászni.

Egyetlen vigaszom, hogy anyám nyújtja a kezét, apám leveszi a sziklát, ők segítenek.

De nem tudják jobbra fordítani azt, amit elrontottam.

Én próbálom, próbálkozom, de egyszerűen nem megy.

De mégsem adhatom fel, hiszen ez az életem.

Fáj, kiabál, segítségért kiált, de az elmém közrezár.

Elzár a külvilágtól, a magányba menekít: „Jobb lesz nekik nélküled” – magyarázza be nekem.

Bárcsak ne tudnék hinni neki, de sokszor így is érzem.

A gondolataim erősek, és nem hagyják, hogy széttépjem.

Logika vagy érzések: törj ki, vagy hagyd, hadd emésszen.

Hamisra változott az élet.

A szeretet, a bizalom, a hit –

egyik sem valódi.

Csak a könny, ami legördül arcokon,

ami a lélekbe mar... az mutatja a valóságot,

a csúf, rideg, újvilágot.