Egy vadóc lány élete

           1982 nyarán a nap sugarai lágyan cirógatták hajszálaimat a tűző napon. Óvodás voltam abban az időben és házunk előtt már megérett a cigánymeggy. 

         Magamhoz vettem áttetsző, kedvenc vizespoharamat és azzal másztam fel a nem túl magas fára leszedni a bordó szemeket. Pohárba gyűjtve, megcukrozva édeni manna volt számomra. Talán a mostani legdrágább bonbonnak sincs olyan kellemes íze, mint azoknak a kis szemeknek ott fent a fa tetején. Szerettem fára mászni. Bár mindig mondták, hogy ez nem kislányhoz illő viselkedés, a lányok nem másznak fára. Inkább babáznak, tollasoznak, labdáznak... Ezek a játékok engem nem kötöttek le. Érdekesebb volt fára mászni, különböző akadályokat leküzdeni eközben, mint valami dzsungeltúrán: kikerülni a hangyákat, bogarakat; kiszámítani, hogy melyik ágra hogyan lépjek, hiszen nagyon sok függött ezeken a mutatványokon! Megbír-e az ág? Ha igen, akkor hogyan tudok feljebb lépni, mert tudvalevő, hogy a fa tetején vannak a legszebb és legfinomabb meggyszemek!

Ahogy ezen gondolkoztam a kövesúton, alattam hajtott el egy idős bácsi a szőlőskert felé a biciklijével. Svájci sapkája védte a fejét az égető napfénytől, kék munkásruházata az adott kor ruhaviseletét hűen tükrözte. Én összehúztam magam amennyire csak lehetett a legsűrűbb ág mögött és onnan kiabáltam:

-Álljon meg! Álljon meg!

Az idős bácsi hirtelen lepattant a kerékpárról miközben az ijedtség, meglepődöttség ült ki az arcára. Hátranézett, közben egyik kezével fogta a kormányt, de bármerre fordult embert nem látott sehol. 

Biztosan azt gondolhatta, hogy hallucinál, vagy az angyalok játszanak vele, mert ismét menetirányba állította a Csepel kerékpárt. Ekkor jött a csattanó:

-Nem maga, hanem a szívverése!

Vártam a reakciót. Néma csend. Én alig tudtam a nevetésemet visszatartani és egy különleges érzés kerített hatalmába. Adrenalin szintem megemelkedett, szívem hevesen vert.

A bácsi szomorúan ült vissza a nyeregbe. Nyugtázta, hogy fényes nappal is lehet szellemek hangját hallani. Talán ez egy figyelmeztetés az Úrtól, hogy ha nem iszik kevesebb házipálinkát, akkor időnap előtt találkozik Szent Péterrel.

Ezt a turpisságot viszont nem magamtól találtam ki. Bátyám tanácsát fogadtam meg, hogy így tegyek. Ő jópár évvel idősebb nálam, és kislányként mindig felnéztem rá, hiszen ő volt az, akire szüleim mindig rábíztak, amikor játszani mentünk.

Velünk szemben, a túloldalon ugyanis egy kis játszótér volt, ahol a környékbeli gyerekek összegyűltek. Lehettünk körübelül húszan, időrendi sorrendben pedig én voltam az utolsó előtti. Csak egy kisfiú volt fiatalabb nálam, ő is csak pár nappal. Gyerekkori szerelem bontakoztatta ki szárnyát közöttünk. Sok időt töltöttünk együtt, sokat nevettünk, játszottunk. 

Egy alkalommal édesanyám elé lépett és határozottan kijelentette, vagy talán inkább felszólította:

-Úgy tessék készülni, hogy jövőhéten elveszem a lányát feleségül! 

Édesanyám mosolyogva nyugtázta ezt a nagyon határozott kijelentést. 

A többiek a téren 10-15 évesek lehettek abban az időben.

Örömmel foglaltuk el a közös játszóteret , ahol együtt mászókáztunk, labdáztunk, bigéztünk, bicskáztunk, bumerángoztunk, parittyáztunk vagy épp sárkányt eregettünk. 

Egyszer egy ilyen kint töltött idő alkalmával, amikor sorban álltam, hogy én is megmászhassam a gömböt, az egyik idősebb fiú odalépett hozzám:

-Gyere! Mutatok neked valamit!- és arcán fucsa mosoly jelent meg.

-Csak te gyere, ez nagyon titkos!

Folyt. köv.