Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Már ez se fáj
jagosistvan• 2011. augusztus 29. 07:49
Ülök a téren a padon,
fent az égen fénylenek a csillagok.
Ezen az estén úgy érzem
nagyon egyedül vagyok.
Kényszeredetten levágok
egy savanyú mosolyt.
Hol vannak a barátok?
Eltűntek valahol.
Csak én maradtam egyedül,
ki szemben úszik az árral.
A többiek feladták.
Nem bíztak a mában.
Én nem adom fel soha,
hajt a vérem tovább.
Mindenki elhagyott,
de nekem már ez se fáj.
1992
jagosistvan2011. augusztus 29. 16:12
Vers? nem mondhatnám, de őszinte érzelmek kivetülése, na azt már igen. Tudom hogy te is Erám. Puszillak. :)
BakosErika2011. augusztus 29. 16:11
Szerintem akkor sem voltál egyedül, mint ahogy most sem!
Jó vers!
Ölellek!
jagosistvan2011. augusztus 29. 16:09
Látjátok! megint a pad motívum. A legjobban az fáj hogy egyesek ezt nem értették meg. Nem értették azt hogy mit jelent nekem. Az örök otthon ahová elvonulhatok. Nem is tudom mi lesz velem ha egyszer elbontják.
jagosistvan2011. augusztus 29. 16:06
18 éves voltam amikor ez a versvagymi született. De annyi mindent megéltem addigra hogy igencsak vénnek éreztem magam.
zotya682011. augusztus 29. 14:15
1992 :)
harmadik gyerekem született akkor...azt hittem még kerek a világ és az is marad...:)
Most ahogy látom igen sok a barátod és sokan vannak veled :D
Mamamaci402011. augusztus 29. 08:50
''Én nem adom fel soha,
hajt a vérem tovább.''
Az évszám pedig...hűha...azt hiszem akkor kezdtem felnőni...:(( esküvő..aztán a baleset...brrrr...