Elpocsékolt szavak
VersLopott mosoly
Lopott pillanat voltál,
de visszavittelek.
Ki akarom fizetni a kárt
Bennünk
mert letörtem
mosolyunkat, és most
csak sajnálom, hogy
Nem tudtam vigyázni rád.
Lopott voltál,
Szerettelek, de féltem tőled
hátha egyszer kopog valaki
az ajtón és azt mondja, tudja
hogy nem fizettem érted elég nagy árat
és ezért,
most vissza kell adnom
mosolyod
a külvilágnak.
De mi van, ha még nem állok rá készen?
Mindenesetre, győzött a félelem hangja,
Visszavittelek,
de mentél volna magadtól is,
mert egyszer
leejtettem mosolyod és azóta
csorba és
gödröcskés.
Visszavittelek és szeretném
kifizetni a kárt, amit okoztam
leginkább magunkban
mégsem tudom soha jóvá tenni
hogy elloptalak a világtól
önző módon
csak magamnak akartalak.
Erősen, túl erősen szorítottalak
foggal, körömmel kapaszkodtam beléd
most pedig, mivel már nem adod nekem
ami tiéd
vagy legalább felét,
Nem adod nekem magad,
ezért
Visszavittelek,
Magamtól raktalak vissza a polcra
hátha nem veszik észre, hogy csorba
Az a mosoly
tőlem csorba
Én pedig nem vagyok más,
csak koldusa
a fájdalomnak: mert zöldek a fák levelei
és mindenhol ott vannak szemeid
Bennem,
látlak a sötétben, fényben
és csak sajnálom,
hogy vissza kellett raknom
Téged a polcra
De már mart mosolyod hiánya
Nem adtad nekem többé, mert miattam és igazából miattad,
Miattunk lett csorba.
Mintha fájna...
Mintha fájna a valóság..de valójában nem bánt,csak az igazat mondja,Amit nem szeretnék hallani soha, hogy sosem lesz enyém csókja,
Mert ő túl jó hozzám,míg engem lehúznak bűneim,És csak tengerbe vetném magam, hogy eltakarjam könnycseppjeim.Mert mintha fájna, de valóban kegyetlenül kínoz ez az igazság,Az az igazság, hogy nekem soha,soha nem jut vigasz, csak sötétség,semmi más,Mert én mélyből jövök,míg más magasságra vágyik,Én csak tengerbe vágyhatok, jéghideg vízbe, már úgyis fázikMinden porcikám,mikor látom a közönyt szemedben,És én sírnék, ha tudnék, de sötétség lakozik szívemben,Túl nagy sötétség ahhoz,hogy érdekeljen magányom,Ha valaha megtudnék változni, ha valaha rájönnék,hogy szerettél, az lenne a halálom.Mert már nem érdekel megtört szívem, az sem hogy jó legyek hozzád,A szívemet eltemettem mikor azokat a szavakat tátogta szád,Láttam mindent, láttam a jéghideget szemedben,Láttam...láttam....és reméltem, hogy sosem tudom meg,De most csak tengerbe vetném magam,hogy eltakarjam a könnyeket,Hiába veszem fel, nem véd az álarcom,újra és újra feltépem sebeimet,Mert sötét van....a szívemben, lelkemben és én elbújtam egy apró kis zúgba,Csak várom, azóta csak várom,hogy megálljon az élet falán az óraÉs végre, végre nyugovóra térhessek otthonomban,Mert tudom, én már tudom, mind hazudik , nem bízhatsz az angyalokban,Nem bízhatsz a reményben,csak vesd bele magad a tengerbe,Én csak belevetném magam, mert naivan belenéztem szemeidbe.Már nem bánom
Tudod,tudom,hogy így kellett lennie, Hogy végre pontot kellett tenni a végére,
De attól még azt úgy bánom,Hogy egyszer, régen, belédszerettem azon a nyáron,És én azóta sem tudtalak elengedni. Tudtam mindvégig amit a te szemed akkor még nem látott,Akkor is úgy, és annyira bántott,Mégsem akartalak elengedni,Mert egy pillanatra jól esett szeretni.Nem tudtalak elengedni.Most pedig a gondolatok peremén, a valóság és az álom között,Újra belémvillant az az érzés,hogy mégegyszer és utoljára elszökökHozzád,világcsavargoja leszek,Mindent, amit szeretnék,még most,utoljára megteszek,Hogy elmondhassam, Már nem bánom,De belédszerettem a nyáron,Nem tudtalak elengedni,Mégsem tudtalak eléggé szeretni.Jól esett a csendben együtt lenni,Homályban szerelmet lélegezni,És a csókokkal elfedni A magányt,ami végig átjárt minket.De tudod, én mindig tudtam, az a mese nem rólunk szólt,Az éjszaka nem simogatott,csak korholt,Szerette volna, ha messze kerülünk egymástól,Elbúcsúzunk a megnyugtató homálytól.Kék Ég
Álmodom...hogy egyszer szép lesz ez a kusza végtelen,
Elképzelem, ahogy fejem válladon pihentetem,
Te lassan csókolsz, mintha bármikor elfuthatnék,
Elképzelem, ahogy szemed csillog, és olyan gyönyörű kék,
Ragyogó kék, égszínkék, én pedig karjaidban álmodom,
Hogy egyszer, szép lesz ez a végtelen, kék szemed lesz az otthonom.
Álmodom, vagy éberen képzelem, rám mosolyog a vasárnap este,
Mikor nevetve énekelsz; én csak nézlek,de nem telek be vele,
Hallgatlak, elringat a zene, belédringat a szerelem,
Vágy húrja pendül, és azt álmodom,hogy szép lesz ez a végtelen.
Mert kék ez a rózsaszín ég, és nincs még egy olyan szem,mint a tiéd
Amibe belenézek és érzem,elvesztem, nincs még egy olyan kék,
És olyan gyönyörű szép, olyan érzéki kék,tengerkék,nincs még egy olyan mint a tiéd.
Álmodom, álmomban képzelem,milyen gyönyörű lehetne a végtelen,
Ha szeretnél; és vállamon pihen
Most a rózsaszínű,rózsaízű, rózsaarcú szerelem,
Vagy csak képzelem,de mikor kezedhez hozzá ér a kezem,
Én tudom, s nem képzelem, csodaszép ez a kék végtelen.
Álmodom, képzelem, fejem csendben válladon pihentetem
És azt érzem, belédringat,belédcirógat a szerelem
Mikor énekelsz,én hallgatlak,de nem tudok betelni vele,
Hangod nekem a lelki béke, a harmónia lágy forrása,mely piros vérként áramlik bele,
A szívembe, mert én nem álmodom,már tudom, nincs még egy olyan végtelen mint kék szeme,
Mert nincs egy olyan még,mint a kék ég,és nincs olyan szép, egyse,mint a tiéd
Kérlek, dúdolj még, bele a fülembe, hadd élvezzem, ahogy ringat a zene, a hangod, a karcos selyem,nem telek be vele,
Mert tiéd az én végtelenem örökké tartó szerelme.
Álmodom. Képzelem. De csak téged képzellek.
Kék szemed,fagyos jégcsap, de én szeretlek.
Mézes karc,a hang,mely örökké fülembe égett,
És kék, olyan kék,mint az ég, és nem álmodom,de tudom, hogy szeretlek téged.